Kiss Péter

Európai mozgalom az emberi embriók védelmében

Az Egy közülünk európai polgári kezdeményezés pert indít az Európai Unió bíróságán, mivel az Európai Bizottság elutasította jogszabálymódosító javaslatuknak az Európai Parlament és az Európai Tanács elé vitelét. A kezdeményezésnek – amelyet tizennyolc tagállam csaknem kétmillió polgára támogatott – az volt a célja, hogy az EU ne finanszírozzon olyan tevékenységeket, amelyek embriók elpusztításával járnak. Az ügyről az Egy közülünk nemzeti koordinátorát, Frivaldszky Editet kérdeztük.

‒ Milyen indoklással utasította el az Európai Bizottság a javaslatukat?

– Azt válaszolták, hogy kielégítőnek tartják azt a hármas feltételrendszert, keretszabályozást, amely már most is érvényesül. Ennek egyik pillére az, hogy semmilyen tevékenység nem ütközhet tagállami jogszabályokba, a másik az, hogy csak tudományosan igazolt, indokolt és etikailag is rendben levő tevékenységekre nyílik lehetőség, a harmadik pedig az, hogy uniós forrásokat eleve nem lehet embriók elpusztítására és őssejtkinyerésre felhasználni.

Három ház padlását nyitották egybe, hogy vasárnaponként összegyűlhessenek. Mivel a régi amszterdami házak keskenyek, még így is csak kevesebb mint kétszáz ember fért be. Az egykori rejtekhely a mi fogalmaink szerint, akik katedrálisokhoz és bazilikákhoz szoktunk, legfeljebb nagyobbacska kápolnának tűnik: díszítése szerény, és oltára, orgonája is jóval kisebb, mint amit mi „méltónak” tartanánk. Hiányérzetünk van. Talán mert megszoktuk, hogy a templomaink már méreteikkel, pompájukkal is ámulatra, áhítatra késztessenek.

Elmélet vagy élet

„Kinek az érdeke, hogy annyian szenvedjenek a világon?” – kérdezte egyszer egy évfolyamtársnőm. Noha a felvetése összeesküvés-elméletre utalónak (vagyis bűnbakkeresőnek) tűnt, olyan mélyről tört fel, és akkora erő volt benne, hogy elutasíthatatlannak éreztem. Ráébredtem, hogy nem lehet nem foglalkoznom vele, és nem szabad gyorsan megválaszolnom, „letudnom” sem, csak hogy minél hamarabb megnyugodjam. Nem olyan kérdésről van szó ugyan is, amely egy bizonyos információ közlése után megszűnik kérdés lenni. Nem is olyanról, amelyet hosszú távon tisztes távolságban tarthatunk önmagunktól, kellően messze ahhoz, hogy ne tegyen nyugtalanná, és ne szűrődjön be gondtalannak remélt mindennapjainkba. Ha egyszer valóban megérint, talán soha többé nem leszünk képesek megszabadulni tőle.

A szeretet szegényei és a keményszívű ítélkezők

Éppen idén harminc éve, hogy függővé vált emberek hivatásos segítője lett. Kály-Kullai Károlyt, lapunk állandó szerzőjét a kábítószer-ellenes világnap alkalmából kérdeztük.

– A függésre való hajlam sokszor kódoltnak tűnik, és egyénenként eltér; a mértéke is, és az is, mitől válik legkönnyebben függővé valaki. Részben bizonyára genetikai alapja van, de a környezeti hatások, a gyermekkori sérülések is fontos szerepet játszanak a kialakulásában. Ön gyakran hangsúlyozza a megelőzés fontosságát. Mit tanácsolna egy olyan embernek, aki tisztában van függésre hajlamos voltával, és tenni akar annak érdekében, hogy ne kerüljön végzetes csapdába?

– A nagy kérdés mindig az, mikor jut el valaki a felismerésre, hogy segítségre van szüksége. Ha egy hozzám fordulóban nem látom az igazi készséget a függőségével való szembenézésre, inkább elküldöm. Megesik, hogy telefonon tanácsot kérők azt állítják: barátjuk vagy testvérük problémája miatt jelentkeznek, de az elmondottakból kitűnik, hogy valójában magukról beszélnek, csak így, rejtőzködve könnyebb elmondaniuk, ami a szívüket nyomja. Ezt mindig tiszteletben tartom. Személyesen is eljönnek hozzám időnként hozzátartozók. Az első az szokott lenni, hogy leszögezem nekik: én csak azzal tudok dolgozni, aki eljön, ezért velük is inkább róluk, az ő gondjaikról, függéshez való viszonyukról fogok beszélni, mint a távollevőéről, aki miatt érkeztek. Egyszer egy harmincöt éves, kábítószer-problémával küzdő hölgyet négy családtag hozott el hozzám, ami számomra kifejezetten „előállítás-szerű”, megszégyenítő akciónak tűnt. Pedig a megszégyenítés semmiképpen nem visz előre, a függő helyett pedig senki sem tud lépni. A baj komolysága például olyan jelek alapján ismerhető fel, hogy valakinek a függése következtében már veszélybe kerül a munkája, vagy félő, hogy nem tudja folytatni a tanulmányait. Ugyanerre utal a fizikai rosszullét és a halálfélelem is.

Menedzserszemléletű plébános a papi szerep változásairól

Kövesdy Zsolt kunszentmártoni plébánost felfedezte a sajtó, és valami okból a bulvárlapoknak különösen is kedvence lett. Talán mert oly nagy társadalmi aktivitás, ötletgazdagság jellemzi, talán mert jól társalgó ember, aki mindig szívesen elmondja, milyen projektekbe vágott bele, és mert érdekes, eredeti egyéniség. Legutóbb a plébánia drogprevenciós programja és egy házkutatás révén került a lapokba.

– Hogyan jellemezné magát? A plébános, aki mindent felforgat maga körül? Aki tele van ötletekkel, szokatlan módszereket alkalmaz, és sokak életét megváltoztatja? Aki feltűnést kelt, meghökkent, érdekeket sért? Mivel ért egyet, mivel vitatkozna?

– Én egyszerűen csak próbálok normális lenni, józanul gondolkodni. Minden, amit az elmúlt öt-hat évben itt tettem, csupán abból adódott, hogy körülnéztem, és megismerkedtem azzal a sok értékkel, amely ebben a városban van. Olyan erőforrásokkal, amelyekkel élni kell, és mégsem élnek. Ez olyan, mintha lenne egy kincsesládánk, de nem nyitnánk ki. Kunszentmárton mezőgazdasági város, ám a korábban evidens tudáskészlet, amely a földműveléssel, állattartással kapcsolatban általános volt, az elmúlt harminc évben – mint a kunszentmártoni születésű Barna Gábor néprajztudós felhívta rá a figyelmemet – feledésbe merült. Ezt képtelen helyzetnek érzem, és a leromlás biztos útjának. Éljünk az értékeinkkel, fedezzük fel őket újra! Ennek jegyében kezdtem tyúkokat, libákat tartani a plébánián, és tanulgatni, milyen teendők vannak velük kapcsolatban, ezért vettem tojáskeltető gépet.