Azt írtam az előbb a kertre, hogy oázis, és ezt az érzetet főként a sok fa, a gondosan ápolt pázsit, az igényes játszótér látványa adja, de a határ szerencsére nem éles a lakótelep és a templom területe között: Széchenyiváros egyébként is zöld, és a közeli házak is szépek. A kerítés melletti hirdetőtábláról megtudom – és ezt az egyházközség tagjai is hangsúlyozzák később –, hogy a kert mindenki előtt nyitva áll, aminek azért is jelentősége van, mert máshová nemigen lehet a környéken gyerekeket játszani vinni. Ezt kissé hitetlenkedve hallgatom, hiszen a városrészben több mint harmincezren laknak. De annál jobb tudni, hogy a katolikus közösség olyasmit is adni próbál az itt lakóknak, ami a nagylelkűségének, kedvességének a jele. Örömmel lát minden érkezőt, akkor is, ha nem jár templomba.
*
Az érseki mise után Hortobágyi Ági és Tibor (lapunk állandó szerzői) vetíteni és mesélni, meséltetni kezdik az elmúlt húsz év történetét. Mindenki eljött, aki csak tudott, mindenki, aki a közösség megszületéséért, a templom és a közösségi ház felépüléséért annak idején tett valamit, szinte minden pap, aki itt szolgált, minden „élő kő”, ahogyan a megszólalók többször is hangsúlyozzák. Jólesik tapasztalni, hogy ez a közösség mennyire tudatos, menynyire jól látja önmagát és a feladatát. Akik kezdettől részt vettek a létrehozásában, ma is jól érzékelhetően meghatottak, hogy valami egészen új születése körül bábáskodhattak. De – mint újra meg újra elhangzik – a templom felépülésével nem lezárult, hanem elkezdődött valami. A plébániaalapítók számára ugyanis már 1994-ben is világos volt, hogy a házépítés és a közösségépítés egyformán fontos. Az emlékezés során időnként meg-megneveznek valakit, aki érdemeket szerzett a munkájával, áldozatvállalásával, majd megkérik, hogy álljon fel, és megtapsolják. Amint telik-múlik az idő, az az érzésem támad, hogy rajtam kívül lassan egyetlen ember sincs már a templomban, aki még ne állt volna fel, hogy ne lenne szinte minden jelenlevő egyszerre ünneplő és ünnepelt. Sokan sokféle feladatot vállaltak, vállalnak, közös ügy a plébánia ügye, és mintha mindenki ismerné egymást. Ez az, ami egyszerre vonzza és megszeppenti azt, aki először lép be ide. Vonzza: mert jó tudni, hogy ennyire élő közösség otthona lehet egy plébánia, de kissé el is bátortalanítja, mert az lehet a benyomása: rá itt nincs különösebb szükség, ez az egyházközség kerek egész nélküle is.
*
„Úgy tűnik számomra, az életünk egyik alapkérdése manapság az, hogy tudunk-e nyitottabbá válni, tudjuk-e szélesebbre tárni a kapuinkat, új tagokat bevonzani, a belterjességet elkerülni – mondja Hatházi Róbert, az újonnan érkezett, mégsem ismeretlen plébános, aki 2007-től, rögtön a szentelése után három évet már eltöltött ezen a plébánián, és hét éve Kecskeméten szolgál. – A templomépítők generációja – amely a kilencvenes évek közepe táján téglát és cserepet pakolt, talicskázott vagy maltert kevert, vagyis a szó szoros értelmében is kivette a részét az építkezésből – kivételesen erős közösség és kivételes adomány számunkra, mert ők fokozottan magukénak érzik minden ügyünket, és éltetik a plébániát. Nagy bölcsességről tanúskodik az egykori döntés, hogy eleve nemcsak templomot, hanem egy vele egybeépítendő közösségi házat is megálmodtak az alapítók, mivel az utóbbiba sokkal nagyobb eséllyel lép be egy átlagember. A házba igyekszünk minél színesebb programokat szervezni, és több mint húsz közösségünk találkozóinak is helyt ad. A nagy kérdés az, hogy a közösségi életünk ápolása mellett – tehát amellett, hogy a kincseinket megbecsüljük és gyarapítani igyekszünk – képesek vagyunk-e „a játszóterünkön túli világban” is hírt adni magunkról, a lakótelep lakóit az eddiginél nagyobb számban megszólítani. Ez két okból sem könnyű feladat. Egyrészt mert ebben a városrészben nagy a mozgás, gyakori, hogy egykét év után továbbköltöznek az emberek. A másik kérdés az, hogy bennünk, az egyházközség tagjaiban mekkora a nyitottság, hogy odamegyünk- e az újonnan érkezőkhöz, és megszólítjuk-e őket. Az irodánk mindennap nyitva van, vagyis ide nem nehéz bejönni. A játszóterünkre is be-bejárnak a lakótelepről gyermekes családok. A közösségi házunkban pedig sok külsős programszervező megfordul, akik szintén elhoznak közénk vendégeket. Akár olyan széchenyivárosiakat is, akik – bármilyen hihetetlenül hangzik is ez, hétről hétre halljuk – eddig még nem értesültek arról, hogy itt templom és közösségi ház van. Meghatározó, hogy aki elvetődik hozzánk, akár mert mondjuk temetést jön intézni az irodába, akár mert valamilyen kulturális programra érkezik a házba, hogyan fogja magát itt érezni, kap-e tőlünk elég figyelmet, kedvességet. Vajon mi a titka, hogy hogyan fordul, hangolódik át valaki, milyen apró lépések szükségesek ahhoz, hogy az idegenkedése megszűnjön, és bizalmat szavazzon nekünk? Ez erősen érinti az evangelizáció témáját, amelyről sokaknak téves képzeteik vannak. Szerintem sokkal tágabban kell értelmezni, mint ez gyakori: egy kézfogásban vagy a figyelmes meghallgatásban, a másikra hangolódásban is megnyilvánulhat. És egy közösség invitálásaként kell felfogni. Gondoljon bele: ennek a hatalmas, tízezrek otthonául szolgáló lakótelepnek rajtunk kívül nincs közösségi tere. E szomorú helyzetnek arra kell indítania bennünket, hogy szélesebb fronton kapcsolódjunk a városrészhez, amelynek templomát ez a közösség közel másfél évtizede felépítette. Nekik, nekik is épült ez a ház annak idején, ám sajnos még kevesekhez sikerült eljutnunk közülük. Ne értsen félre, ez nem azt jelenti, hogy kevesen lennénk. Virágzó közösség a mienk, sok családdal, fiatallal, változatos programokkal, élénk mindennapokkal. Ám arról ennek ellenére soha nem szabad megfeledkeznünk, hogy küldetést is jelent az itteni jelenlétünk.”
*
Robi atya Felföldi Sándornénak (családiasabb nevén Klári néninek) ad tovább, akinek személyében talán a korelnökkel beszélek, mivel már betöltötte a kilencvenötöt, ám – vagy éppen ezért, mint ezt az igen időskorúaknál gyakran tapasztalhatjuk – roppant élénk, csupa élet, és készségesen vállalja, hogy elmeséli, hogyan alapította meg a plébánia karitászcsoportját 1995-ben. Mindaz, amit megtudok tőle, szorosan összefügg az új plébános által elmondottakkal, mivel a jótékonyság egész biztosan az a nyelv, amelyen egy egyház a szükséget szenvedő világot jól érthetően képes megszólítani. Ez is evangelizáció, és Klári néni szavaiból kitűnően a közösség fejlődésére is kezdettől fogva jó hatással volt. „Az alapító plébános, Jávorka Lajos kért fel a csoport megszervezésére, mert tudta, hogy az előző lakhelyemen, Lakiteleken is karitászos voltam már. Úgy láttunk hozzá, hogy szórólapot dobtunk a környék postaládáiba, amelyen megírtuk, mit tervezünk, és azt tudakoltuk, ki miben tud segíteni, ki milyen segítséget vár. Mivel lelkes munkatársakban nem volt hiány, viszonylag gyorsan kiterjedtté vált a tevékenységünk. Időseket látogattunk, babákra vigyáztunk, míg a szüleik az ügyeiket intézték, és húsvétra, karácsonyra értékes csomagokat állítottunk össze a környék rászorulói számára. Adományboltot nyitottunk, ahol ruhákat lehetett vásárolni jelképes összegekért, a bevételét pedig három iskolában szegény gyerekek étkezésének támogatására fordítottuk. 2000-ben átadtam a szervezést, mivel akkortól több időt akartam szánni az unokáimra. De méltányossági nyugdíjemelési, gyógyszer-támogatási és segélykérelmeket ma is írok még, ha megkérnek rá.”
*
„Az evangelizáció örök téma, újra meg újra nekirugaszkodunk – hangsúlyozza Néma Attila állandó diakónus, egy karizmatikus közösség tagja, hitoktató. – Húsz éve itt lakunk már, egyike voltunk 1994-ben azoknak a fiatal családoknak, amelyekből az első közösség formálódott. Emlékszem, már akkor is gyakran szóba került, mi a teendőnk annak érdekében, hogy a közösségünk betölthesse a feladatát, áldásos hatással legyen a környezetére. Az alapító Lajos atya és Menyhárt Sándor, a most leköszönt plébános is fontosnak tartotta, hogy ha ismeretlen jön hozzánk misére, mindenképpen befogadó gesztusokkal közeledjünk hozzá, és szorgalmazták minél több olyan alkalom, például bálok szervezését, amelyek sokak számára vonzóak. Jó eszközünk a levelezőlista is, amely ma már több száz címet tartalmaz. A keresztelést kérőktől és a je gyes ok ta tásra jelentkezőktől mindig megkérdezzük, felvehetjük-e őket rá. Akkortól már bennfentesnek érezhetik magukat a közösség Élőben, hiszen minden fontos programról értesülnek.
A legkeményebb diónak a felnőttek megszólítását, bevonzását érzem. Ez ügyben sokat kell tanulnunk, nehogy kontraproduktív legyen az igyekezetünk. Az „agitáció” ugyanis többet árt, mint használ. Tapasztalatom szerint a gyerekeknek szóló programok, például kézműveskedés sokat segítenek, hiszen a foglalkozásokra leggyakrabban a szülők hozzák el a gyermekeiket, és ezek az alkalmak ideálisak a kölcsönös ismerkedésre. Szerintem a Szentcsalád plébánia legnagyobb erőssége a családiasság, az összetartás, a közösséghez való kötődés ereje, amelyet újra meg újra megtapasztalunk. Természetesnek számít, hogy mindig azonnal akad öt-hat markos férfi, amikor valaki költözködik, hagyománnyá tettük a komatálazást (azaz hogy a kismamáknak a szülés után két héten át főznek a plébánia családjai), és általános az is, hogy az innen elszármazók visszajárnak, igyekeznek minél többször jönni akkor is, ha Kecskeméten belül máshová vagy más városba költöznek.”
*
A huszonéves Fekete Dániel, noha akkor még igen kicsi (nagycsoportos óvodás) volt, az alapkőletételre már emlékszik, és arra is, hogy tudta: valami nagy dolog van készülőben. Azt azonban nem sejthette, hogy olyan közösség alapjait vetik meg akkor, amely őt is hordozni, alakítani fogja. Tizenegy évesen Lajos atya ministránsképzőjébe kezdett járni, hat éven át az énekkar tagja volt, és az ifihittantól is sokat kapott később. Szívesen emlékezik a nyári táborokra és biciklitúrákra, mert a közösség lelkesítő élményeiként őrzi őket. Régóta Robi atya a lelkivezetője, ősztől ifjúsági segítőként egy éven át a plébánia munkatársa lesz. Hároméves színiakadémiát végzett, de most a tanári pályát fontolgatja. A Fokoláre közösség tagja.
„A barátaim nagy része keresztény, de a színiakadémián egészen más volt a helyzet. Éreztem, hogy ez próbatételt jelent, és gyakran gondoltam Jézusnak azokra a szavaira, hogy »Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt«. Egy beszédtechnika-órán aztán Chiara Lubich elmélkedését olvastam fel a lelkiismeretről mint Isten hangjáról bennünk. Később időnként kialakultak olyan beszélgetéseim ott, amelyekben a hitemről vallhattam. Főként a szexualitás az a téma, amelynek kapcsán érdeklődéssel találkozom. Gyakran szembesülök vele, hogy a kortársaimnak mennyire téves képe van az egyházról, a kereszténységről. Sokan hiszik azt, hogy kereszténynek lenni csupán heti egy órából, egy unalmas misén való részvételből áll. Nem csoda, hogy nem tartják vonzónak. Tele vannak viszont kínzó kérdésekkel, és amikor megtudják, hogy nekem milyen sokat jelent a hitem, mindig megkérdeztek. »Sorban mennek tönkre körülöttem a kapcsolatok, nem értem, miért. Talán mert gyakran semmi másról nem szólnak, mint a szexről?« – kérdezte például leg utóbb egy lány. Talán nem is adhatott volna fel magasabb labdát, hiszen a szerelem és a házasság ügyében tele vagyok gondolatokkal, és erősen hiszem, hogy jó válaszokkal is. Jó, hogy néha ennyire egyszerű megfelelni az evangelizációs parancsnak.”
Fotó: Pesti János
