A szenvedő másik

Nemcsak, sőt nem is elsősorban a magam, a szerencsés kisebbség időnkénti szenvedésére gondolok, hanem sokkal inkább arra a baljós sejtelemre, amely sokunkat megrohanhat időnként: hogy a világ legfőbb működési elve a szenvedés. Nem felelőst keresek, és nem is az zavar a legjobban, hogy nekem személyesen (mint mindenkinek) óhatatlanul szenvednem kell néha. Azt hiszem, ebből a szempontból az átlagnál jóval kevesebb okom lehet panaszra. De tisztában vagyok azzal, hogy kivételes a helyzetem, és megvisel a tudat, hogy a szigetet, amelyen élek, a szenvedés mindent elborító hullámai csapkodják körül.

Ehet-e jóízűen az ember egy vendéglő üvege mögött, miközben kintről éhezők figyelik? Mit kezdjünk azzal a tengernyi szenvedéssel, amely ma is emberek sokaságát fojtogatja betegségükből, magányukból, szegénységükből és félelmeikből adódóan? „Nem tartozik rám, nem érint engem, nincs mit kezdenem vele” – vágjuk rá reflexszerűen. Mintha úgy hinnénk: a szenvedés mintegy másik létrendbe helyezi át az embert, egy másik dimenzióba, amelyhez a boldog keveseknek semmi közük. Mintha a határ átjárhatatlan lenne, a szenvedők pedig átoktól vertek, mint Jób, akit legfeljebb csodálkozó pillantásokkal méregethetünk egy üveg mögött – egészen közel hozzánk, mégis elérhetetlenül. Nem értjük, hogy amit szemlélünk, az maga az élet, legyen bármilyen félelmetes is a felismerés. Nincs két világ, csak ez az egy, amelyben együtt élünk. És emberből sincs kétféle, boldogságra inkább és kevésbé méltó. Bárki szenved, ez valamiként engem is érint, sőt alakítani fogja az életemet. Mindenre, amit teszek, amit átélek, rávetül majd az árnyéka. Nem bújhatok el előle, hiába nézek másfelé, tagadom a létezését, vagy próbálom félremagyarázni. De még mélyebb az összefüggés. Bennünk, ahol legmélyebben önmagunk vagyunk, ott vannak mindazok, akiket elutasítunk, és ott mélyen nagyon is tudjuk, hogy nincs más életünk, mint az, amelyet hozzájuk közel, velük közösségben élünk.


Hajléktalan emberek önéletrajzának gyakran része az „aranykor” felidézése. Egy olyan időszaké, amikor még volt házastársuk, munkájuk, lakásuk, amikor még a legtermészetesebb dolognak tartották, hogy beüljenek egy vendéglőbe vagy moziba, amikor még örömmel látták őket a barátaik vacsorára, amikor még voltak barátaik. Mindig borzongva hallgatom őket, mert illetlennek érzem, hogy egykori nagy boldogságukba beleláthatok, sőt szinte ott lehetek velük fényes napjaikban, amelyek örökre tovatűntek, s talán soha nem is voltak annyira boldogak, mint amilyennek most látják őket, amikor visszatekintenek rájuk. Mintha egy már lezárult élet emlékeit idéznék fel, és nem is a sajátjukét, hanem egy náluk szebb, rátermettebb ikertestvérét, akit aztán titokzatos módon elvesztettek. Látszik, hogy ők sem értik, mi történhetett, hogyan foszthatta meg őket az élet olyasmitől, amit a legszorosabban magukhoz tartozónak éreztek. Hogy az áldottság állapotából miként eshettek ki. Noha teljes lényükkel válaszoltak az áldásra, ujjongva a csodán, fiatalságuk, szerencséjük, szerelmük felülmúlhatatlannak érzett gazdagságán. Akkor úgy tűnt, ez a vidámság egész életükre szól majd. Képtelenek számot adni a törésről, a „balesetről”, amely véget vetett „igazi” életüknek, és a többség által megvetett, kiközösített nincstelenekké tette őket.

Isten előtt mindannyian nincstelenek vagyunk. Mindent, amink van, egy pillanat alatt elveszthetünk. Amit kaptunk, ajándékba kaptuk. Ha bármi érdemünk lehet, csak az, hogy semmit sem tartunk sajátunknak, és nem gondoljuk, hogy kiválóságunk jutalma a helyzetünk. Hálásnak kellene lennünk, hogy inkább vagyunk, lehetünk vigasztalók, mint vigaszra szorulók. Olyan emberek számítanak ránk, akik elvesztették a – hozzánk hasonló egészséges erősekre jellemző – meggyőződést, hogy szeretetre méltók, hogy szüksége van rájuk a világnak, hogy van jövőjük. A legfőbb kérdés ez: mi magunk azok vagyunk-e, akiknek érdekükben áll mások szenvedése? A tettesek, az erős gyilkosok közé tartozunk-e, akik kíméletlenül elbánnak a náluk gyengébbekkel?

Gyakran elcsodálkozom, mennyi elkeseredés, milyen mély kétségbeesés tud kicsendülni egy kisgyerek sírásából, hogy mekkora „odaadással” tudja magát átengedni a reménytelenségnek. Mintha két világ határán állna ő is, hiszen az esetek többségében öt perc sem telik bele, és már nevet, pedig arcán még ott vannak a könnycseppek. Megrendülve hallgatom, amikor anyukák így beszélnek bömbölő gyermekükhöz a buszon: „Sírj csak, én nem foglak megvigasztalni! Ha tovább sírsz, itt hagylak! Rossz gyerek vagy, senkinek nem kellesz!” Ki érti, hogyan hagyhatják el egy szülő ajkát ilyen mondatok? Botrányos, mégis naponta megtesszük, hogy a rászorulókat, a vigasztalást remélőket visszautasítjuk, és a lehető legridegebb módon azoktól veszünk el, akiknek amúgy is alig van valamijük. Pedig legtöbbször csak annyi kellene, hogy átérezzük: emberségünk összetartozást, egymásrautaltságot jelent. És irgalomra szólít fel.

Fotó: Kissimon István