Kajtár Edvárd

Katekézis a liturgiáról

Amikor gyermekkoromban kezdtem megnyílni a templomban végzett szertartásokra, az első emlékeim a liturgikus cselekmények csodálatosságáról beszéltek. Nem tudtam, mi vonz bennük, mi rendít meg, mi suttog hozzám „itt legbelül”. Éreztem, hogy ez több mint esztétikum, s az elsőáldozásra készülve, amikor rádöbbenhettem, hogy Jézus jelen van a liturgiában, és nem is akárhogyan (lásd Sacrosanctum concilium 7. pontja), akkor megértettem azt is, hogy ő az, akit csodálok, aki vonz, aki suttog hozzám.

Katekézis a liturgiáról

Mennybemenetele előtt Jézus kettős evangelizációs küldetést adott apostolainak: egyrészt tegyék tanítványaivá a nemzeteket, másrészt kereszteljék meg őket a Szentháromság nevében (vö. Mt 28,19). Az egyház tehát nemcsak a tanításra kapott megbízást Krisztustól, hanem olyan rituális cselekmények végzésére is, amelyek által hús-vér életté, valósággá lesz bennünk az, amiben hiszünk. A hit nem pusztán a fejben vagy az érzésvilágban lezajló dolog, hanem olyan valóság, amely mindenünket bekapcsolja az istenkapcsolatba: testünket, életünk korszakait, az év napjait, a mindennapok óráit és pillanatait, a különböző életállapotokat, az üdvösségünkért való küzdelmeinket, kudarcainkat és örömeinket, elesettségünk állapotát.

Katekézis a liturgiáról 4.

Ismeretes, hogy az egyház történelme során nem egy híres megtérő liturgikus cselekményektől „elragadva” adta át az életét Istennek Krisztusban. A cselekmény szépsége, a benne feltáruló emberi és lelki mélység, de mindenekelőtt a benne megtalált isteni jelenlét rendkívüli hatással tud lenni az emberre, sokszor akkor is, ha az ember pszichésen nem is túlságosan fogékony rá. Vannak azonban olyan testvéreink is – és katolikus berkeinken belül is –, akik puszta ritualizmusnak, az evangéliumokkal ellentétes szellemű és azokból le nem vezethető középkori képződményeknek tekintik a liturgikus cselekményeinket, s így nyilvánvalóan nem is nagyon tudnak rajta, benne részt venni.

Katekézis a liturgiáról 2.

Szent Jeromos, a híres dalmát egyháztanító mondása: „Aki a Szentírást nem ismeri, az Krisztust sem ismeri.” Nos, ennek analógiájára felállíthatjuk a tételt, mely szerint „aki a liturgiát nem ismeri, az egyházat sem ismeri”. Mi az egyház, és milyen? Kérdezzük meg a liturgiát, hisz az nem más, mint az egyház igazi, benső világáról sokat mondó fényképe. A Sacrosanctum concilium kezdetű zsinati konstitúció második pontjában a liturgia és az egyház bensőséges, egymástól el nem választható egységéről kapunk tanítást.

Katekézis a liturgiáról – 1.

A magyar nyelvterületen kevéssé ismert Boldog Antonio Rosmini (1797–1855) a XIX. század elején az egyháznak, vagyis Krisztus misztikus Testének sebei között megemlíti a hívek liturgikus képzésének hiányát. „Ismerjétek meg, amit tesztek” – buzdítja a püspök a szentelendőt a diakónusszenteléskor; bizonnyal nem túlzás kijelenteni, hogy ez minden Krisztus-hívőre igaz felszólítás. Talán már évtizedes mértékkel lehet mérni az Új Ember hasábjain hétről hétre megjelenő liturgikus rovatot, mely kezdettől fogva ezt a szándékot követi, vagyis rendszeres katekézist igyekszik nyújtani a híveknek a liturgia általános vagy konkrét ünnepléshez köthető világáról.

Kis liturgikus etikett

Nagyváros népes plébániáján nőttem fel, és már ministránskoromtól megtapasztalhattam, hogy a karácsonyi éjféli mise igazi „lelkigyakorlatra” hívja a szentmisére rendszeresen járókat. Itt most elsősorban nem a szívet melengető, elmét világossággal eltöltő karácsonyi kegyelmekre gondolok, hanem főleg azokra az erénygyakorlatokra, amelyek a szentmisén való tevékeny részvétel megéléséhez szükségesek. Miről is van szó? Nekünk, a rendszeres templomba járóknak a karácsonyi éjféli misén sok kedves vendégünk jelenik meg, vagyis olyan testvéreink (nagyrészt meg vannak keresztelve, tehát a testvéreink), akik máskor nem vesznek részt az Eucharisztián.

Dresszkód – a magyar nyelvben is egyre inkább elterjed ez az angol kifejezés, noha van magyar megfelelője: öltözködési szabály. Létezik ilyen a liturgián való részvételre vonatkozóan is? Itt most nyilvánvalóan nem a szolgálattevők liturgikus ruházati előírásaival akarunk foglalkozni, hanem a misén részt vevők általános megjelenésével. Amikor falusi szolgálattal bíztak meg, megrendítő élmény volt látnom, hogy a vasárnapi misére a hívek szinte mindenütt – vagyis a kifejezetten szegény vidékeken is – ünneplőbe öltöztek, s talán nemcsak azért, mert arrafelé ez így volt szokás. A misére, pláne a vasárnapi misére ünnepelni megyünk, s ennek a ruházaton is meg kell látszania. Nem, senki nem öltözött díszmagyarba, mégis ünnepi volt a megjelenése; a gyerekek sem az iskolai ünnepélyek „egyenruhájában” jöttek, de nem is abban a ruhában, amiben iskolába jártak.

Kis liturgikus etikett

Kézenfekvőnek tűnne, hogy azt mondjuk, pont fordítva, mint ahogyan bejöttünk. Ez részben igaz is, noha azért vannak hangsúlyeltolódások. A legnagyobb különbség, hogy másként megyek el, mint ahogyan bejöttem, és ez akkor is így van, ha nem tapasztalok magamban változást: például szomorúan, gondterhelten jöttem be, és kifelé is nyomasztanak ugyanazok a gondolatok. A „templomban lét” nem instant hangulatjavító, s a hitem törékenységét jelentené, ha alapvetően ez motiválna, amikor belépek Isten házába.