Görögkatolikus egyházunk új évének első nagy ünnepét szeptember 8-án tartjuk: Szűz Mária születésére emlékezünk ekkor. De nem csupán emlékezünk, hanem „fényesen megünnepeljük”, a legnagyobb ünnepek módjára. S már ekkor – ezen első alkalommal – rácsodálkozhatunk a Mária és Jézus között meglévő szoros kapcsolatra. Az ünneplésben, a liturgikus szövegekben éppúgy elválaszthatatlanok egymástól, mint az Istenszülő- ábrázolásokon.
A görögkatolikus egyház liturgikus naptárában Keresztelő János fejvétele az egyházi év utolsó nagy ünnepe, amelyet augusztus 29-én tartunk. Alapvetően a vértanúságról szól ez az ünnep, hiszen a szent liturgián felolvasott evangéliumi beszámoló szerint (Mk 6,14–30) az utolsó nagy prófétának életével kellett fizetnie az igazsághoz való ragaszkodásáért. Ám mégsem egy tragédiába fulladt élet története ez, hiszen az egyház csaknem kétezer év után is megemlékezik róla, ünnepli, és példaképként állítja az emberek elé. Vértanúság és dicsőség. Az ünnep fő énekének most ezt a két gondolatát állítsuk szemünk elé!
Országalapító Szent István királyunk személyét elmélyült tisztelettel övezzük nemcsak a római katolikus, hanem a görögkatolikus egyházban is. Nagy ünneppel tesszük ezt, teljes liturgikus tiszteletet adva neki a szertartásokban. A fő énekből, a tropárból három olyan szempont emelkedik ki ezen a napon, amelyekre érdemes egy kissé komolyabban, elmélyültebb és összeszedettebb lélekkel odafigyelnünk.
Koimészisz – ez az augusztus 15-i ősi ünnepünk görög elnevezése, amit édes magyar anyanyelvünkön legszebben talán a címben szereplő szóval lehet visszaadni: elszenderedés. Ez alapozza meg azt a tényt, hogy nem a halál fölött érzett gyász lengi be ezt az ünnepet, hanem egyfajta öröm. Ezért láthatjuk a fő ének középpontjában a lényeget: „átköltöztél az életre”. De valamilyen formában a tropár mindhárom részében jelen van az életre történő utalás.
„Szülésedben a szüzességet megőrizted, halálodban pedig a világot el nem hagytad” – így kezdődik az énekünk. Gyönyörű a himnuszköltészet itt megjelenő irodalmi formulája: két párhuzamos gondolattal találkozunk, s mindegyik egy-egy ellentétet tartalmaz. Az egyik Mária örök szüzességéről szól. A bizánci egyház számtalan himnuszát lehetne itt idézni, illetve számos atyát az ókori keresztény irodalomból. A 649-es lateráni zsinat aztán már dogmaként is megfogalmazta, hogy Mária „sérelem nélkül szülte” Fiát. Isten titka, hogyan történhetett ez, s e titkot emberi kíváncsiskodással nem illik megsérteni. A másik gondolat a maga ellentétpárjával arról szól, hogy bár Mária meghalt (hiszen ember volt), nem az enyészetbe, a megsemmisülésbe távozott a földi életből. Ezt az ősi tanítást és himnikus megfogalmazást is dogma koronázza meg 1950-ben.
Görögkatolikus egyházunkban az Úrszínváltozás ünnepe a legnagyobb ünnepek között kap helyet. Mindig megtartjuk augusztus 6-án, a hét bármelyik napjára essék is. Kitüntetett helyét igazolja többek között az, hogy nem emberi elgondolásra, nem is egyházi rendelkezésre, hanem valós evangéliumi eseményre alapozódik. Mégpedig egy olyanra, amelyet három evangélista is megőrzött számunkra: Mt 17,1–8; Mk 9,2–13; Lk 9,28–36. Sőt, még a főapostol, Szent Péter is megemlékezik róla: 2Pt 1,16–18. Nem tehetjük hát meg, hogy közömbösen menjünk el mellette. Az ünnep tropárjában talán segítséget találunk ahhoz, hogy helyesen tudjuk értékelni nagy ünnepünk tartalmát. Ez az énekünk három nagy részből áll, de a két utolsót megbontja az Istenszülőre való hivatkozás.
Mennyire rászorulunk mások segítségére az élet minden területén! S ha komolyan vesszük életünket, tudjuk, hogy a mennyeiek segítségére is szükségünk van. Ezért szombatot, a hét utolsó napját – mert hiszen a vasárnap az első nap, a feltámadás napja – görögkatolikus egyházunk a szentek tiszteletének szenteli. Természetesen a „legszentebb, legtisztább, legáldottabb” Istenszülő áll ebben az első helyen. Utána azonban az „apos – tolok, próféták, vértanúk, püspökök, szerzetesek és igazéletűek” következnek – amint azt a nap fő éneke, a tropár megfogalmazza, illetve megénekelteti a hívekkel. Az ilyesfajta „kategorizálás” vagy felsorolás nem idegen a bizánci egyház liturgikus világától. Jelen van a zsolozsma rendjében: az „Üdvözítsd” ekténiában még ennél is hosszabb felsorolást hallhatunk. S ez nemcsak a reggeli istentiszteletben van így, hanem a nagy ünnepek előtti lítia szertartásában is, ahol a buzgó könyörgések után a kenyér, a búza, a bor és az olaj megáldása zajlik. Lehet, hogy a magasztos gondolat mellett (minden szentet tisztelni kívánunk) benne van egy sokkal hétköznapibb is: az afölött érzett aggodalom, nehogy valaki is kimaradjon közülük a tiszteletünkből.
Görögkatolikus egyházunkban július 20-án Szent Illés prófétát ünnepeljük. Annak ellenére, hogy az Újszövetség többször is Mózessel együtt említi (mert Illés a prófétákat képviseli, Mózes pedig a törvényt); hogy az Úrszínváltozás eseményénél is együtt képviselik az Ószövetséget; és hogy az evangélium Keresztelő Szent Jánoshoz hasonlítja az Úr második elő követeként, az egyház mégis egyedül Illésnek szentel nyilvános templomi ünnepet. A fő ének, a tropár némi magyarázatot ad erre a tényre. Énekünk – a bizánci egyház költészetének egyik sajátosságát felhasználva – többszörös jelzővel bemutatja szentünket, majd egy ténymegállapítást közöl, végül pedig ehhez kapcsolódó kéréssel zárul.
A bizánci egyház a liturgikus esztendő folyamán kétszer ünnepli a zsinati szent atyákat. Az egyik ilyen alkalom októberben, a másik pedig júliusban van. Ősi időktől fogva vasárnapra esnek ezek a napok, tehát a változó ünnepek közé tartoznak. Fontos megjegyezni, hogy ilyenkor – amint az elnevezésből kitűnik – elsősorban a szent atyákra irányul a figyelem, nem pedig a zsinatokra, illetve a tartalmukra. Az ünnep fő éneke, a tropár világosan megmondja ezt. Mégpedig oly módon, amely egyúttal a bizánci egyházban sok évszázados hagyománnyal rendelkező Krisztus-központúságot is igazolja. Ugyanis az atyákról szóló mondanivalót a Krisztushoz fordulás keretezi.
