Ivancsó István

Az igazi jó családban mindig nagy öröm egy kisbaba születése. Repeső szívvel várják az érkezését, izgatottan készülődnek a megszületésére. Amikor végre megérkezik, boldogan fogadják. Örömmel veszik körül, babusgatják, pátyolgatják. Hasonló érzések tölthetnek el bennünket is a kereszténység nagy családjában a karácsony előtti várakozásban, majd magán az ünnepen, amikor Jézus Krisztus születését ünnepeljük. Ő bájos kisbabaként érkezett közénk, ámde a világ Megváltójaként!

Görögkatolikus egyházunk november 15-én kezdi meg a karácsony szent ünnepére való felkészítésünket a negyvennapos böjt elrendelésével. Azért, hogy testileg-lelkileg összeszedettebben várjuk az ünnepet. (Figyelemre méltó, hogy itt a szám pontos, és nem csupán jelképes, mint a nagyböjtben.) November 21-étől pedig már elkezdjük énekelni a reggeli istentiszteletben a „Krisztus születik, dicsőítsétek” kezdetű gyönyörű éneket, amely aztán karácsony ünnepzárásáig melengetheti szívünket. Ezek mellett van még két, szintén a hatékony előkészületet szolgáló támpontunk: az ősatyák, illetve az ószövetségi szentatyák vasárnapja.

A görögkatolikus egyház különleges védőszentjének tartja Csodatévő Szent Miklós püspököt. Az egyetemes egyházban is nagy tiszteletnek örvend. Gyakran ábrázolják őt latin rítusú, azaz római katolikus püspöki ruhában. Ilyen esetekben még a püspöksüvege is olyan, mint a római püspököké, a pásztorbotja vége pedig csigavonalban kunkorodó. Pedig valójában a kisázsiai Patara városából származott, s a bizánci fennhatóság alatt álló Myra városának volt püspöke. Így – mai megfogalmazással – mindenképpen görögkatolikusnak kell őt tartanunk. S így is ábrázoljuk őt: nem püspöksüveggel, hanem püspöki koronával. Pásztorbotja keresztben végződik, s két egymással szembenéző kígyó csavarodik rá. Viszont az is igaz, hogy a legrégebbi ikonokon még hajadonfőtt látható jóságos arca.

„Az éj kezdetén kérjük azt, hogy zavartalan és a bűnös gondolatoktól mentes nyugalomban legyen részünk” – Nagy Szent Bazil atyánk (†379) így indokolja meg az esti zsolozsmát, amely már kifejezetten a lefekvéshez készülő emberek imádsága. Két változata is létezik a bizánci egyházban. A kisebbik általában az év napjain van jelen a liturgikus életben. A nagyobbik pedig a nagyböjt böjti napjain, amikor úgyis többet igyekszünk imádkozni, illetve a nagy ünnepek előestjén.

Ha az egyház arra buzdítja híveit, hogy szüntelenül imádkozzanak (1Tessz 5,17), akkor ehhez segítséget is kíván nyújtani. A reggeli és esti imának különleges jelentősége van a lelki életben. Nem is csak a keresztényeknél, hiszen már az Ószövetség előírta, hogy imádkozz „amikor lefekszel, s amikor fölkelsz” (MTörv 6,7). Az egyház pedig egy teljes szertartást ajánl fel híveinek, hogy minél teljesebbé tegye az esti imádságukat.

Görögkatolikus egyházunkban november 21-én az Istenszülő Szűz Mária templomba való bevezetését ünnepeljük. Mint életének oly sok eseményéről, erről sem maradt fenn evangéliumi tudósítás. A népi jámborság azonban meglehetősen kiszínezte: a Jakab-féle apokrif evangélium aprólékos részletességgel mutatja be az eseményt. Számunkra azonban fontosabbak az ünnep liturgikus szövegei, hiszen azok nemcsak leírást adnak Mária templomba való bevezetéséről, hanem elsősorban teológiai magyarázatát közlik, másodsorban pedig mindezt át is imádkoztatják velünk. A lényeget az ünnep fő éneke, a tropár is tartalmazza, melyet három részre lehet osztani.

Az idő könyörtelenül tovaillanó folyamában meghökkenve tapasztaljuk, hogy íme, máris itt állunk a karácsonyi böjt kapujában. Görögkatolikus egyházunkban november 15-én kezdjük meg a felkészülést az ünnepre. S hogy ez az egész időszak nehogy csak úgy elsuhanjon felettünk, egyházunk segítségünkre siet. Mert óhatatlanul is megállásra, elgondolkodásra késztet: Mi értelme van a rohanásnak, ha az eltávolít Istentől, és nem közelebb visz hozzá?

Amikor egyházunk a délutáni három órára is szertartást rendelt el, akkor elsősorban azért tette ezt, hogy a nap imádsággal záruljon, mielőtt a vecsernyével megkezdjük az új liturgikus napot. Emellett azonban könnyű észrevenni azt a tényt is, hogy Jézus Krisztus húsvéti misztériumának teljességét tudjuk így megélni. A kilencedik imaórában a megváltó üdvtörténeti események imádságos átelmélkedésében a teljességre juthatunk. Itt már Jézus Krisztus kereszthalála és alvilágba való leszállása áll a szemünk előtt, valamint felsejlik a feltámadás dicsősége is.