Gajdó Ágnes

Magazinműsor (2012)

A most in­du­ló mű­sor fő­sze­rep­lői az ál­la­tok. Lá­nyom­mal együtt néz­tük a múlt he­ti adást, sok új­don­ság­ról hal­lot­tunk. Pél­dá­ul, hogy a nyír­egy­há­zi ál­lat­park­ban azt ter­ve­zik, ha­ma­ro­san a lá­to­ga­tók is ele­fánt­hát­ra ül­het­nek, s meg­néz­he­tik oda­fönt­ről a vi­lá­got. Rátonyi Krisz­ti­na mű­sor­ve­ze­tő ki­pró­bál­ta, hogy ka­pasz­kod­ni még a ter­me­tes jó­szág fü­lé­be sem na­gyon le­het, ám aki egye­nes de­rék­kal ül, az nem esik le. A mű­sor ké­szí­tői el­lá­to­gat­tak a cse­pe­li vak­ve­ze­tő­kutya-kiképző is­ko­lá­ba is, ahol ki­de­rült, hogy a vak­ve­ze­tő ku­tya sok­ré­tű kö­ve­tel­mény-rend­szer­nek kell hogy meg­fe­lel­jen. Le­gyen erős, bá­tor, ki­tar­tó, ugyan­ak­kor sze­líd, em­ber­sze­re­tő. Le­gyen ta­nu­lé­kony, in­tel­li­gens, szó­fo­ga­dó, önál­ló és ha­tá­ro­zott. Leg­in­kább a né­met ju­hász­ku­tya, a labrador ret­rie­ver, az óri­ás schnauzer, az új­fund­lan­di, az an­gol szetter és az airdale ter­ri­er al­kal­mas er­re a fel­adat­ra.

Ma­gyar port­ré­film (2000)

Sze­ge­di egye­te­mi éve­im ide­jén gyak­ran szem­be­sül­tem az­zal, amit Temesi Fe­renc Por cí­mű két­kö­te­tes, le­xi­kon­sze­rű csa­lád­re­gé­nyé­ben meg­írt. A Por­ló­don ját­szó­dó, iro­dal­munk­ban el­ső szó­tár­re­gény kü­lön­le­ges vál­lal­ko­zás, száz­negy­ven évet ível át, több mint ezer­egy­száz ol­da­lon, s hat nem­ze­dék sor­sát raj­zol­ja meg. Az író Bá­lint Sán­dor­nak aján­lot­ta mun­ká­ját. Ba­lázs Gé­za nyel­vész úgy vé­li, Temesi tu­do­má­nyos föl­ké­szült­ség­gel ír olyan szép­iro­dal­mat, amely „sa­ját tö­re­dé­kes­sé­günk­re, »por­szem vol­tunk­ra«, él­mény­vi­lá­gunk­ra, kör­nye­ze­tünk­re, s ta­lán nem­ze­dé­ki gyö­ke­re­ink­re, meg­is­mé­tel­he­tet­len­sé­günk­re és to­vább­foly­ta­tó­dá­sunk­ra is rá­döb­bent.” A film az 1949-ben szü­le­tett, Jó­zsef At­ti­la-dí­jas al­ko­tót mu­tat­ja be, aki­nek idén je­lent meg Bar­tók cí­mű „áldokumentumregénye”.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2009)

A fran­cia Azúr­par­ton a XX. szá­zad ele­jén sok ma­gyar nya­ralt. Pá­rizs után ezen a vi­dé­ken le­he­tett a leg­gyak­rab­ban ma­gyar szót hal­la­ni, itt volt a leg­pezs­gőbb ma­gyar élet. Ady End­re egyik 1904-es fel­jegy­zé­se ar­ról árul­ko­dik, hogy még a bor­bély is meg­ta­nult ma­gya­rul kö­szön­ni és ká­rom­kod­ni. Jó­zsef At­ti­la is el­töl­tött kis időt a fran­cia Ri­vi­é­rán, de sok más mű­vész ne­vét em­lít­het­nénk. A Cote d’Azur ked­velt tu­ris­ta cél­pont, és nap­ja­ink­ban is él­nek és al­kot­nak itt ma­gya­rok. A film be­mu­tat­ja e nap­fé­nyes vi­dé­ket, ahol so­ha nincs tél, s min­dig azúr­kék ten­ger­víz vár­ja az uta­zót. Meg­is­mer­ked­he­tünk a szá­zad­for­du­ló és a XX. szá­zad hí­res és a vi­dé­ket já­ró iro­dal­má­ra­i­val, kép­ző­mű­vé­sze­i­vel, akik meg­for­dul­tak itt, a Föld­kö­zi-ten­ger va­rázs­la­tos vi­dé­kén. Olyan fran­cia-ma­gyar hely­szí­ne­ket lát­ha­tunk, ame­lyek ösz­­sze­kö­tő kap­csot je­len­te­nek a két kul­tú­ra kö­zött.

Meg­kér­dez­tem hét­éves lá­nyo­mat, sze­rin­te mi a bá­tor­ság. Szin­te azon­nal vá­la­szolt: „ami­kor va­la­me­lyik em­ber nem fél ki­pró­bál­ni va­la­mi újat”. A bá­tor­ság­ról az élet kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­in te­vé­keny­ke­dők más­ként gon­dol­kod­nak. Borbás Má­ria mű­so­rá­ban Nagy Mar­git spe­ci­á­lis men­tős, Schmidt Má­ria tör­té­nész, Erőss Zsolt hegy­má­szó és Mihaldinecz Csa­ba szo­ci­á­lis mun­kás ar­ra ke­re­si a vá­laszt, va­jon mi a kü­lönb­ség a bá­tor­ság és a vak­me­rő­ség kö­zött, bá­tor-e az, aki ál­do­za­tok árán is ki­áll az igaz­ság mel­lett, és fel­eme­li sza­vát az igaz­ság­ta­lan­ság el­len. Vagy az, aki két­sé­ge­it le­győz­ve ne­ki­vág az is­me­ret­len­nek? Eset­leg fé­le­lem nél­kül ve­ti ma­gát a víz­be egy ful­dok­ló lát­tán? So­kak sze­rint a leg­na­gyobb bá­tor­ság, ha ké­pe­sek va­gyunk sa­ját gyen­ge­sé­ge­ink­kel szem­be­néz­ni, s le­győz­ni azo­kat.

Cir­kusz­film (2/1., 2011)

A cir­kusz kü­lön­le­ges han­gu­la­tú vi­lá­ga egy­aránt von­zó a gye­re­kek és a fel­nőt­tek szá­má­ra. A most lát­ha­tó show-mű­sor­ban nemcsak a föl­dön, a le­ve­gő­ben, ha­nem a víz­ben is cso­dá­la­tos att­rak­ci­ó­kat mu­tat­nak be az orosz­or­szá­gi Yana Sevcsenko ví­zi re­vü ar­tis­tái. A Fő­vá­ro­si Nagy­cir­kusz po­rond­ja he­lyé­re 2011 ta­va­szán két­száz­ezer li­te­res me­den­cét épí­tet­tek, és má­gi­kus il­lú­zi­ók­kal, bra­vú­ros ar­tis­ta­mu­tat­vány­ok­kal, fel­hőt­len hu­mor­ral, csi­nos tán­co­sok­kal és a ver­seny­sport­ból ér­ke­zett szink­ron­úszók­kal káp­ráz­tat­ták el a nagy­ér­de­műt. A mű­sor­ból sem a kö­zön­ség­ked­venc bo­hó­cok, sem az ál­la­tok nem hi­á­nyoz­tak: ci­cák, ga­lam­bok, fó­kák, kí­gyók és kro­ko­dil is sze­re­pelt az igen lát­vá­nyos, tech­ni­ka­i­lag is bo­nyo­lult elő­adás­ban.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Kő­sze­gen jár­va nem­csak a vá­rat, a han­gu­la­tos óvá­ro­si ut­cács­ká­kat s a Hét­for­rást ke­res­tük föl, ha­nem az Is­ko­lát is, ami Ottlik Gé­za re­gé­nye ré­vén vált is­mert­té. Kü­lö­nös ér­zés a ha­tal­mas fák alatt jár­ni-kel­ni, ame­lyek év­ti­ze­dek óta az egy­ko­ri al­tiszt­kép­ző (ma gyógy­pe­da­gó­gi­ai) in­téz­mény kö­rül nő­nek. „A vi­lág­hoz nem al­kal­maz­kod­ni kell, ha­nem csi­nál­ni, nem új­ra­ren­dez­get­ni azt, ami már meg­van ben­ne, ha­nem hoz­zá­ad­ni min­dig” — ol­vas­ha­tó az Is­ko­la a ha­tá­ron vé­gén. A hely szel­le­me nem eresz­ti, aki egy­szer is járt ott, és ol­vas­ta Bébé, Med­ve és Szeredy ka­land­ja­it. A száz év­vel ez­előtt szü­le­tett író, mű­for­dí­tó élet­út­ját mu­tat­ja be a film. Ottlik ta­lán az egyet­len olyan al­ko­tó, aki nem­csak az Új ma­gyar iro­dal­mi le­xi­kon­ban, ha­nem a Kár­tya­le­xi­kon­ban is sze­re­pel, hi­szen te­het­sé­ges bridzs­já­té­kos is volt, és több ne­ves bridzs­új­ság szak­író­ja.