Az apostoli korban a keresztények ünnepe a hét első napja, a vasárnap volt, amikor egyetlen napba összesűrítve ünnepelték meg a megváltás misztériumát, Jézus halálát és feltámadását. Lassanként azután kialakult az évenként visszatérő húsvét, az azt megelőző készületi idővel – amely a katekumenek számára az utolsó szakasz, „lelkigyakorlatos idő volt”, mielőtt a keresztény beavatásban részesültek volna.
Igazság napja, Krisztusunk,
Űzz el szívünkből éjt, homályt,
Hadd nyíljon minden szép erény,
Midőn a nappalt meghozod.
A nagyböjti időszak az egyházi év középpontjához, Jézus Krisztus halálának és feltámadásának ünnepléséhez, a húsvéti misztériumhoz vezet el bennünket.
Szent Benedek szabályzatában, a zsolozsma elrendezésének szentelt szakasz végén a következőt kéri szerzeteseitől: „Vegyük tehát fontolóra, miként kell Isten és az ő angyalai színe előtt viselkednünk, és úgy álljunk a zsoltározáshoz, hogy szívünk megegyezzék szavunkkal” – ut mens nostra concordet voci nostrae (RB 19,67). A latin eredetit talán így lehetne még érzékletesebben visszaadni: hogy bensőnk megegyezzék hangunkkal.