Liturgia: Az ünnep mint leképezés

A IV. századtól, amikor a konstantini béke lehetővé tette a keresztények számára a szabad vallásgyakorlatot, a liturgia is hirtelen virágzó fejlődésnek indult. Különösen is fontos ebben a folyamatban a Szentföld és Jeruzsálem. Egyre többen zarándokolnak el a szent helyekre, amelyek között kitüntetett szerepet kapnak Jézus utolsó napjainak helyszínei. Ezeket végiglátogatva a zarándok újra átélheti az üdvhozó eseményeket, megfoghatóvá válik számára megváltásának szent története, és személyesebb kapcsolatba kerülhet Jézussal, az apostolokkal, Máriával és a Jézust gyászoló asszonyokkal, s a passió többi szereplőjével. Érzelmeivel és képzeletével is újraélheti azt a misztériumot, amelynek megkeresztelésekor maga is részese lett, s amelyet közösségével hétről hétre, évről évre megünnepel. Jeruzsálemben így kézenfekvő volt, hogy évről évre a passió legfőbb eseményeit abban az időrendben és azokon a helyeken ünnepeljék meg, amikor és ahol azok a hagyomány szerint végbementek. Így alakul ki a nagyhét, s bomlik ki többnapos dramatizált liturgikus folyamattá a korábban egyetlen ünnepbe összesűrített húsvéti misztérium. A liturgiában egyre fontosabb lesz az utánzás, az események minél pontosabb leképezésének a vágya. A virágvasárnapi körmenetről elsőként egy zarándokasszony, Egeria ad hírt, aki 385 körül járt Jeruzsálemben. Leírása szerint a püspök és az ünneplő tömeg a mennybemenetel hegyéről vonul le a városba. A zsoltárosok énekére a hívek így válaszolnak: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” „És amennyi gyermek csak van azon a helyen – írja Egeria –, még azok is, akik nem tudnak járni, olyan kicsinyek is, akiket a szüleik nyakukban tartanak, mindnyájan ágakat tartanak, ki pálmaágakat, ki olajágakat, és így vezetik a püspököt, olyan formában, ahogy az Urat vezették azon a napon.” Ha nem is Jeruzsálemben, de otthoni templomainkban, nagyhét kapujában, virágvasárnap mi is arra kapunk meghívást, hogy Jézussal együtt járjuk be az ő passiójának útját. A nagyheti liturgia drámája nagyon is alkalmas arra, hogy néha elfáradó hitünket, kihunyó ragaszkodásunkat és tompuló érzelmeinket ismét Jézushoz kösse. De ezen túl talán még fontosabb, hogy Jézus utolsó napjainak epizódról epizódra történő ünneplő felelevenítése, jelenvalóvá tétele arra hív, hogy életünk legyen Krisztus életének leképezése, követése, imitatio Christi, aki „megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8).