Liturgia: Űzz el szívünkből éjt, homályt…

Ezzel az ősi, talán a VI. században keletkezett himnusszal ébreszti a hajnalt az egyház nagyböjt hétköznapjain, a reggeli dicséretben. A bűn és az erény, a test és a lélek belső küzdelmét a kezdetektől mint a sötétség és a fény, az éjszaka és a nappal harcát írja le a keresztény spirituális tapasztalat. Az éjszaka áthatolhatatlan, ellenőrizhetetlen, és éppen ezért fenyegető sötétje az ember saját lelkének „vadállataival” és „rablóival” népesül be. Mintegy különös, sötét vetítővásznon megjelennek a bennünket kísértő démonok – bűneink, indulataink, szőnyeg alá söpört hajlamaink. Egészen biztosan nem puszta naivitásból vagy egy primitív világkép részeseként veti papírra Atanáz Nagy Szent Antal éjjeli megkísértését. Az ott felvonultatott támadó állatsereglet – skorpiók, kígyók, bikák és oroszlánok – az ostromoltság kaotikus, ugyanakkor nagyon is konkrét állapotát személyesítik meg, teszik megfoghatóvá, leírhatóvá. A keresztény ember tudja, hiszi, hogy ebben a küzdelemben nem áll egyedül, hogy a sötétség erői nincsenek egy „súlycsoportban” a nappaléval. Antal ezt a belső tudást szembe is szegezi a kísértővel, amikor így szól: „Mert nekünk biztonságos falunk az Urunkba vetett hit” (Vita Antonii 9). Márk evangélista pedig, amikor szűkszavúan beszámol Jézus megkísértésének körülményeiről, ennyit mond: „Vadállatokkal volt együtt, és az angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13). Jézus az, aki a maga pusztai, éjszakai tapasztalatával közel engedi, megszelídíti és visszatereli paradicsomi helyükre vadállatainkat. Mi, életünk javát az éjszaka és a nappal határán küzdő emberek, a szent negyven napban különösen is közel tudhatjuk magunkhoz a megkísértettségünkben osztozó Krisztust, aki erőt ad a küzdelemben, és saját győzelmében részesít bennünket. Tudjuk, hogy a keresztség által osztozunk e győzelem erejében, de átéljük a „még nem” állapotát is bukásaink sötétségében és az azokból való tétova, bűnbánó feltápászkodásainkban. A szent negyven napban így különös módon elegyedik a töredelem és a bizalom, a kudarc és a hála, az erő és a gyengeség. Ezért lelkünket kitárva nagyböjti hajnalainkon Krisztust, a halál és a bűn sötétjébe alámerülő, de onnan feltámadott, igaz világosságot hívjuk ellentmondásos életünkbe:

Jön már a nap, jön szép napod,
/ Mikor majd minden felvirul,
/ Ez gyújt örömre minket is,
/ Kiket kegyelmed újraszült.