A római liturgia történetéből
A Traditio Apostolicát mutattuk be röviden az előző alkalommal, ezt a gazdag liturgikus anyagot felvonultató kora keresztény iratot. Ezúttal ennek egy részletére, az itt található eucharisztikus imára összpontosítunk. A 2–3. fejezet a püspökszentelés szertartását mutatja be, a 4. fejezet pedig már arról beszél, ahogyan az újonnan beiktatott püspök bemutatja a szentmisét.
A római liturgia történetéből
A liturgiatörténet és a korai egyház élete, szokásai iránt érdeklődők számára valóságos kincsesbányát jelent egy, a II–III. század fordulójáról fennmaradt dokumentum, az úgynevezett Traditio Apostolica. Hogy több egyházi területen is komoly tekintélynek örvendett, jól mutatja az a tény, hogy elveszett görög szövegének számos korai fordítása maradt ránk: akár töredékekben, akár más írásokba ágyazva, koptul, arabul, etiópul. A legrégebbi éppen latinul, egy 494-ből származó, később másodjára is felhasznált pergamenen élt túl tizenöt évszázadot.
A római liturgia történetéből
Fontos tudatosítanunk, hogy a magyar megkeresztelkedni ige mögött a görög baptidzein húzódik meg, amelynek pontos fordítása: alámeríteni, visszaható alakban pedig alámerítkezni. Ez a szóhasználat pontos rituális utalást is tartalmaz, amennyiben leírja, hogy a keresztség vízben való alámerítéssel történt. Az Apostolok Cselekedeteiből kiderül az is, hogy ezt általában élő vízben, folyóban, tóban végezték (Vö ApCsel 8, 36;16, 13). Nem előzte meg huzamos előkészület: az apostoli igehirdetés hatása olyan elsöprő volt, hogy szinte tüstént kiváltotta a hallgatóság beleegyezését – ebben a korban még ismeretlen tehát a hosszú katekumenátus.
A római liturgia történetéből
„Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19). Máté elbeszélésében Jézus a missziós paranccsal búcsúzik tanítványaitól.Az evangélista szerint a Szentháromság nevében kiszolgáltatott keresztség a hitre jutás döntő mozzanata. Elválaszthatatlan az egyház missziós tevékenységétől, amellyel a Föld végső határáig elviszi az örömhírt: Jézusban elérkezett az üdvösség.
A római liturgia történetéből
Tudjuk, hogy a keresztények eucharisztikus gyülekezeteikben olvasták és értelmezték a Szentírást: a kenyértörés előtt Jézus is az írások magyarázatával kezd közel férkőzni az emmauszi tanítványok szívéhez. Az apostoli korban értelemszerűen még csak az Ószövetséget olvasták, és Krisztus fényében értelmezték azt. Már ekkor kialakul tehát az Eucharisztia kétpólusú szerkezete. Az egyik az írások olvasásáé és magyarázatáé, a másik a kenyértörésé. Már az Apostolok cselekedeteiben is látjuk, hogy Pál Troászban az írások hosszas értelmezésével kezdi a hét első napján tartott istentiszteletet, és ezt követi a kenyértörés (vö. ApCsel 20,6–11).
A római liturgia történetéből
„A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt” – tudósít szűkszavúan, mégis sokat mondóan Lukács az első jeruzsálemi keresztények eucharisztikus gyakorlatáról (ApCsel 2,47).
Katekézis a liturgiáról
A II. vatikáni zsinat liturgikus dokumentuma egy el nem évülő kritériumot fogalmaz meg a templomainkban helyet kapó művészeti alkotások számára: „Az ordináriusok, amikor az igazán szakrális művészeteket szorgalmazzák és támogatják, inkább a nemes szépségre, mint az üres pompára törekedjenek. Ez érvényes a szent ruhákra és a berendezésre is” (SC 124).
Katekézis a liturgiáról
A II. vatikáni zsinat X. Szent Piusz pápa nyomán a gregorián éneket nevezi a római liturgia saját énekének. A gregorián korális az alfa és az ómega, amelyhez minden más ének és liturgikus zene viszonyul. Mit tanulhat a liturgiát szolgáló énekes, zenész, zeneszerző ettől az ősi, az írásos emlékezetet megelőző, névtelen műfajtól?
