E meggyötört test volna hát
a lélek igazi otthona,
benne füröszti meg magát,
hogy tisztán térhessen meg oda,
ahonnét jött, elviselni
a mulandóság gyötrelmeit?
Ó, nem a puszta lét – lenni
küzdelem a semmi ellen itt
egy angyal gondolatán át,
mutatván örök értékeit,
tudni halhatatlanságát:
ami volt és van – lesz, de nem itt,
túl idő és tér határán
újjászületve elrejtezik.
Fecske Csaba (1948) Miskolcon élő
József Attila-díjas költő, publicista.
Nem engem látsz, a tükörképem,
a hang enyém, a szó Övé,
ki nem a föld porában, fényben
jár, s idéz majd színe elé.
Mint megriadt kisfecske csipogok,
nyögdécselek, mint dúcon a galamb.
Azt hittem, életem delén ragyog
napom, s ha szól, hát másért a harang.
Őszi éjszakákon, mikor
holdillatú a csend,
s rideg csillagok
szeplőzik be a végtelent,
az alvó világ, akár
a tokjába csukott hegedű.
Harmatot izzad a bogár
piciny lába alatt a fű.
az éjszakába falazva vakon
csillagok csobbanását hallgatom
amint fényt fröccsentve kiszakadnak
hullámából az égi folyamnak
ilyenkor már csak hangja a tücsöknek
kéklő tisztáson fönt hol hűs harmat
hull éjjelente s riadt őz hallgat
az űrben ott fönn csillagok nyüzsögnek
a nyár tékozolva szórja kincseit
a tünékeny nesz most még tünékenyebb
a szél pár kínlódó levélen segít
többnek tűnik ami veszendőbe megy
