Elmer István

Bemutatkozásra kértek fel az Új Ember honlap szerkesztői. Először meglepett a kérés, hiszen közel harminc esztendeje dolgozom az Új Ember szerkesztőségében. Ennyi idő talán elegendő arra, hogy hétről hétre megjelenő írásaimat – s ezeken keresztül az újságírót – megismerhessék. Aztán eszembe jutott: nagyon is helyénvaló a bemutatkozás. Hiszen újságunk elektronikus változatát olyan nemzedékhez tartozók olvassák, akikhez a nyomtatott változat nem jutott el, a technikai szempontból másféle médiumokat ellenben előszeretettel „simogatják ki” telefonjukon. Ha ennyi szükséges, hogy hitem és értelmi meggyőződésem szerint az Igazságot közvetíteni lehessen, örömmel teszem. S kívánom, honlapunkat legalább annyian olvassák, amennyi fiatalt – és kevésbé fiatalt – látok mindig ügyködni elektronikus „oldalfegyverével”.

És mégis zöldül a (látó)határ

Szerző:

Szentkirályon a királyi szent családdal

Csontszáraz a határ. Szél sodorja a porrá szikkadt termőföldet. A kukoricások sárgán, zöld színüket és csövüket vesztve zörögnek, a napraforgótáblák feketére égve. Megpróbáltatunk, kimondatlanul ez fészkel bennünk, ősszel minden bizonnyal emelkedik a takarmány ára, s ez magával ránt mindent: tovább drágul az élelmiszer, pedig két tej és egy kenyér már most is ezer forint körül mozog… A templomkertben lassú léptekkel, zárt, fegyelmezett tekintettel gyülekeznek a szentkirályi hívek. Láttak már ilyet, ismerik a föld keménységét. Mert Szentkirályon járunk, ahol augusztus 26-án tartották a Szent István-napi búcsút. A szomszéd község Lakitelek, s mintegy bezárva a háromszöget, ott tornyosodik Nyárlőrinc. A három település három temploma a magyar szent család ereklyéit őrzi: a szentkirályi neogótikus istenházában Szent Istvánét, Lakiteleken Szent Imre hercegét, Nyárlőrincen meg Boldog Gizelláét. Erre az alkalomra mindhármat a szabadtéri oltár elé helyezték, s mint Máthé György prépost, szolnoki plébános bevezetőjében mondta, ebben a megpróbáltatásokkal teli időben – „mert van remény, ne féljetek!” – a szent családra tekintve „kérjük Isten segítségét”. S fölhangzik a „Hol vagy, István király…?”

A jövő szolgálata

Szerző:

A tihanyi iskolát ismét a bencések igazgatják

Nem mi akartuk, de segítünk – Korzenszky Richárd tihanyi perjel megfogalmazása nemcsak a helyi iskola átvétele ügyében jellemzi a helyzetet, országos érvényűnek is tekinthető. A köznevelési törvény tavaly őszi előkészítése és vitája során ugyanis egyre több helyütt bizonytalanság lett úrrá a helyi önkormányzatokon és a kisebb települések életében. A szerencsétlenül államosításnak nevezett folyamat (az önkormányzatok választhatnak, megtartják-e oktatási intézményeiket, vagy fenntartásukat átadják az államnak) arra serkentette az önkormányzatokat, hogy településük védelme érdekében mindent megtegyenek iskolájuk megtartásáért.

Kulcs és galamb

Szerző:

Kisfiam, meg kellene mutatni a bácsinak a kápolnát, fordult a plébános a ministránsgyerekhez. Elővett egy kulcsot, amolyan régimódi zárba valót, „tudod, mire gondolok?” – „igen, atya”, válaszolta a gyerek, és már zsebre is vágta a kulcsot. „A végén zárd be, és hozd vissza.”

A tisztviselőtelep valamikor a huszadik század elején épült. A két házsor között széles tér nyílt, már nem is utca volt az, hanem park, nem is park volt, hanem kálvária. A hársfák között stációk sorakoztak, egyszerűen, szerényen, szinte észre sem lehetett venni őket. S a végén, ahol kissé emelkedett, állott a kápolna, de már ezt is beborították a fák lombjai.

Ha nem fogja a másik kezét…

Szerző:

Látogatóban Ertl Pálné kitüntetett pedagógusnál

A derű, az arcára ülő őszinte öröm és meggyőződés önmagáért beszél. Hozzá tartozik személyiségéhez, természetességéhez. A nyár végi hőségben ülünk a litéri kertben, a diófák árnyékot adnak, az asztalról Marika néni, Ertl Pálné vendéglátó kedvességgel kínál enyhítő, hűs itallal és harapnivalóval. Olyan az érzés, mintha régóta ismernénk egymást. Pedig most találkozunk először. És mégis: valami azonnal átbillent a személyesség, az őszinteség meghittségébe. Évek óta egyedül él, de mint mondja, „a falu eleven közössége vesz körül”. Munkája elismerése ez a sok évtizedes pedagógusmúlt után.

A magyar vándorok püspöke hazatért

Szerző:

Találkozás Cserháti Ferenc főpásztorral

– Püspök úr néhány hete, hatvanöt éves korában költözött haza Németországból. Eddig inkább csak látogatóban járt Magyarországon, ezért talán kevesen ismerjük idehaza. De kezdjük azzal: püspök úr milyen főpásztori feladatot lát el?

– Egyházi megbízatásom nem változott a hazatérésemmel. Mindössze annyi a változás, hogy most már nem Münchenből, hanem Budapestről látom el a külföldi magyarok lelkipásztori szolgálatát a magyar katolikus püspöki kar megbízásából, akárcsak az elmúlt öt esztendőben. Itthon egyházi körökben – elsősorban a papok számára – talán eddig sem voltam egészen ismeretlen, hiszen folyamatosan jelentek meg idehaza lelkiségi könyveim, és – amint hallom – ezeket elég széles körben olvasgatták. Gyakran meglátogattam az Egri, majd a Debrecen– nyíregyházi egyházmegyében nyugdíjas nagybátyámat is, aki korábban lelkipásztorként szolgált a szatmári részeken.

A kommunisták nem baloldaliak

Szerző:

Mindszenty József nyomában (7.) – a Történeti Levéltárban

„A múltat végképp eltörölni…” – hirdette a nemzetközi kommunista induló. Ez jut eszembe, miközben különös hangulat leng körül. Milyen adatok bújnak meg vajon rólam a dossziék mélyén, s mennyi szörnyűséget, árulást, följelentést, besúgást, gyöngeséget, jellemtelenséget tudhatnék meg barátaimról, ismerőseimről…? Egy részüket ismerem… A kommunista diktatúra kikezdte a jellemet és a szellemet, és mindenkit gyanússá tett, aki él. Bizalmatlanság, erkölcsi nyomor… Ez (is) az én nemzedékem történelme. S majd csak akkor ér véget, ha kihalunk… A történelem biológiai „tisztázásával”. De véget ér-e valóban? Hiszen ami egyszer megtörtént, örökre elkövetkezett. Mindszenty József bíboros nyomában járok, a Történeti Levéltár osztályvezetőjével, Göncz Balázs levéltárossal beszélgetek a jelenünket is rágcsáló közelmúltunkról.

Sokan nem is tudják, valójában milyen anyagok sorakoznak a polcokon ebben a levéltárban – fordulok az osztályvezetőhöz. „Az állami erőszakszervezetek, a politikai rendőrség, az állambiztonsági szolgálatok által keletkeztetett iratanyagokat őrzünk, a dossziék mennyisége mintegy 4,6 kilométert tesz ki.”
Vajon mennyi iratot semmisítettek meg az idők folyamán? – hökken elő belőlem a kérdés, mert hiszen sok szempontból hamis jelenünk a múlt hazugságain és meghamisításán nyugszik.

Tanuljunk meg szépen élni

Szerző:

Fölszentelték Tiszajenő első templomát

A távolban a Tisza-parti nyárfák csúcsa vonalat rajzol az égre. A Duna–Tisza közének homokvilágában eleven zöld minden. Hosszú, egyenes, rendezett házakkal szegélyezett utcák. A falu központjában újonnan épült templom. Egyre többen érkeznek, a templomtéren kivetítők és padok – nyilván nem férnek be ilyen sokan. Tiszajenőn még soha nem emelkedett templom. Az ezerhatszáz lelket számláló település 1954-ben jött létre a Vezsenyi- szőlők és a Jászkarajenőhöz tartozó Pusztajenő egyesüléséből. A katolikus egyház hosszú ideig a volt tanyasi iskolában lévő kápolnában fogadta híveit.

Ha boldogok akartok lenni…

Szerző:

Oláh Arré Éva domborműve a Semmelweis Egyetem új elméleti épületében

Ha megkérdeznék, ki az első olasz szobrászművész, akinek kiállítása volt a strasbourgi Európai Parlamentben, vagy úgy tennék föl a kérdést: ki az egyetlen női szobrászművész, aki a Vatikánnak dolgozik, bizony sokan tanácstalanok lennének. A válasz mégsem olyan nehéz, bár Oláh Éva neve talán még a szakmabeliek körében sem igen ismert. A művésznő 1943-ban született Szolnokon, majd Budapesten végezte iskoláit, s szerzett diplomát a Képzőművészeti Főiskolán.