Kevesen tudják, hogy Firenzét a XIX. század közepének-végének, illetve a XX. század elejének várospolitikája nem hagyta érintetlenül. Ha csak az építkezésekre gondolunk, akkor megemlíthetjük az Arno partját igencsak uraló Nemzeti Könyvtár épületét, ha pedig rombolásra, akkor a város több terén emelkedő városkapukat: a XIV. századra kiépült városfalakat (Bécshez, Pesthez hasonlóan) a múlt században váltották fel a sugár- és körutak.
Alexandriai Szent Katalin Maxentius császár uralkodása alatt, a IV. század elején nyerte el a vértanúságot. Szenvedése közben bölcsek és katonák sokaságát térítette meg. Jelen írásunkban főbb ábrázolásait tekintjük át – az esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteményének segítségével.
A Művészettörténeti ABC meghatározása szerint az orientalista festő „keleti képeket alkotó festő. Az irányzat a XIX. században lendült fel az egyiptomi hadjárat, a görög szabadságharc és Algéria meghódítása idején.”
Az Esztergomi Keresztény Múzeum kincsei – Százharmincnégy éve, 1875. október 12-én nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt Simor János gyűjteménye, az esztergomi Keresztény Múzeum. Ezúttal az alapító hercegprímásról emlékezünk meg.
Bubics Zsigmond (1821-1907) nem csupán egy művész volt a sok közül, aki aprólékosan kidolgozott tájképeket és csendéleteket festett. Egyrészt rendelkezett egy műgyűjteménnyel is, amelyet még életében a kassai múzeumnak, illetve a budapesti Iparművészeti Múzeumnak ajándékozott. Másrészt – a művészettörténeti munkákat rendszeresen publikáló – Bubicsot az Esterházyak bécsi képtára, illetve a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum és az Egyetemi Könyvtár „muzeológusként” alkalmazta.
Nyári városnéző írásaink után ősszel a táj kap főszerepet. Kalauzként olyan festményeket választottunk az esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteményéből, amelyek nem ideális, kitalált, hanem valós tájakat ábrázolnak. Habár a kettő között nem oly könnyű meghúzni a határt: a festő nem fotográfus, apró változtatásokra mindig kész. Ez a hajlam már Rubensnek is sajátja volt, aki tájképein dombokat laposított, tornyokat emelt meg…
Vasari és kora kétféleképpen értékelte a festményeket: az itáliaiak, amelyek az értelemhez szólnak, a németalföldiek, amelyek pedig a szívre, lélekre hatnak. Ez a felosztás persze mindig is egyoldalúnak hatott, ráadásul nem számolt az itáliai vagy Itáliában készült tájképekkel, zsánerekkel. Másrészről sok olyan (nemcsak németalföldi) festmény van, amelyet első pillantásra a néző egy egyszerű csendéletnek vagy zsánernek hinne, pedig valójában egy Vanitas-ábrázolás…
A II. és az V. század között keletkezett, vitatott szerzőségű, azaz apokrif iratok nem megbízható szövegtanúk: az írók ellentmondanak egymásnak, a fontos részleteket pedig nem mindegyik említi. Sőt, arról sem Pszeudo-Máté, sem a Szent Jakab neve mögött megbúvó szerző nem tesz említést, hogy Mária mikor tanulta meg az ábécét. Egybeesések csak Mária templomba vitelének időpontjánál figyelhetők meg: a szent szülők lányukat hároméves korában vitték fel a templomba, ahol tizennégy éves koráig, házasságáig tartózkodott. Ezen esztendők során Mária szüntelenül imádkozott, az angyalok táplálták őt, a papoktól kapott ételt pedig szétosztotta a szegények között. Mária annyira gazdagodott bölcsességben, hogy kortársai már harmincévesnek vélhették volna őt.
