Czigány György

Istenem, milyen féltékeny vagy!
És elveszed mind, amit adtál.
Hogy végre csak Téged
szeresselek.

Te és te naponta: körém gyűlt jóság.
Mintha mindég veled volnék.
Holott magam.

Azért csak hadd sírjak Uram, földíszítve hitemet a szomorúság áldott virágaival. Hiszen emberré lett Isten is megkísértetik félelemmel, midőn megáll szélén a teremtésnek, mely mint a tenger hallgat előttünk.

Lendvai Ernő zenetudós azt mondta, Bartók legkedvesebb virága a napraforgó volt. De ennek nem a Van Gogh által is megörökített sárga ragyogása érdekelte, hanem az, hogy a tányérján elhelyezkedő spirál (Fibonacciszámsor, aranymetszés!) a természetes növekedés törvényét tükrözi.

Mindenhol mindenben csak téged rejt
s ragyogtat volt verejtéked.
A csillogásban üres jászol.

Váratlanul, útonállóként ugranak elénk a pusztulás, a katasztrófa nyomai: leszakadt emeletek, beomlott házfalak, tetők, élőket temető romok… És iszonyú, hogy mindez azonnal természetessé lehet.

Világokat varázsolok
amikor akarom
szemem hunyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya, kókusz
zeppelin forma marcipán –  

Hódolattal írta Juhász Gyula: „Mosolyos könny vagy, és könnyes mosoly vagy, / Kis életünk nagy arany tükre te, / Kiben fény és árny szivárványba olvad, / És földereng szépség igézete.”