Valahol Oroszországban, valahol Magyarországon…
Darnózseli emlékezés a második világháború hőseire
Litániára hívott a harangszó. A késve jövők meggyorsították lépteiket, hogy még időben – a Galla Gábor plébános által vezetett szertartás előtt – megérkezzenek a százéves hársfák tövében felállított kopjafához. Az ima hangjai és Fazekas Zoltán polgármester, valamint Lendvay István nyugalmazott honvéd százados kegyeleti megemlékezésének szavai azokhoz és azokról szóltak január 12-én, a doni áttörés hetvenegyedik évfordulóján – akik a második világháború poklából nem térhettek vissza szülőföldjükre.
Mécsesek gyúltak az apákért, nagyapákért, rokonokért, ismerősökért. A nyolcadik osztályos Horváth Sára Anna szívében ott parázslik dédapja emléke. „A dédipapám, Vitéz Vass Dezső is kint járt a Donnál. Én nem ismerhettem, de a képekről magas, jó kiállású férfiember néz vissza rám – meséli, miközben elhomályosul nyílt, szép tekintete. – A családunkban és az iskolában is őrizzük a hagyományokat, Melinda néni segítségével. Tudomásul kell vennem, hogy ez az én múltam, a jelenem és a jövőm is, mert általa vagyok az, aki vagyok” – mondja határozott komolysággal. A mellettünk álló Kállainé Angyal Melinda tanárnő, a honismereti és történelemszakkör vezetője elmosolyodik e szavak hallatán. „Sára szívesen lenne gyermekorvos a családi tradíciót folytatva, színészi kvalitásai is vannak, de örömmel kutatná a hagyományokat is. Ők már – mutat tanítványaira – nem fognak elmenni egy múzeum mellett, s ha alkalmuk lesz rá, megmutatják gyermekeiknek a skanzent is.