Baranyai Béla

Ame­ri­kai kri­mi (2009)

Antoine Fuqua sö­tét tó­nu­sú re­a­lis­ta drá­má­já­ban há­rom rend­őr vív­ja har­cát nap­ról nap­ra New York bű­nö­zők­kel te­li ne­gye­dé­ben. A Ki­égett (Richard Gere) csak azt vár­ja, hogy le­tel­jen utol­só szol­gá­la­ta, és nyug­díj­ba me­hes­sen, bár ar­ról fo­gal­ma sincs, mi lesz azu­tán. A Re­mény­vesz­tett (Ethan Hawke) né­pes csa­lád­ját sze­ret­né na­gyobb és egész­sé­ge­sebb la­kás­ba köl­töz­tet­ni, és ezért még a drogdílerek pén­zét is haj­lan­dó el­ven­ni. A Be­épült (Don Cheadle) már an­­nyi­ra kö­zel ke­rült a gengsz­te­rek vi­lá­gá­hoz, hogy egy­re ki­lá­tás­ta­la­nabb­nak lát­ja a tá­vo­zást. Egyi­kük sem is­me­ri a má­si­kat. Mun­ká­ju­kon kí­vül csak egy do­log kö­ti össze őket: po­kol­já­rá­suk hely­szí­ne, Brooklyn.

Magyar filmdráma (1967)

A vá­ro­si em­ber­nek csak hal­vány el­kép­ze­lé­sei le­het­nek ar­ról, hogy mi­lyen kap­cso­lat fű­zi ös­­sze a pa­rasz­tot a föld­del. Mert ha va­la­ki­nek föld­je van, az nemcsak meg­él­he­tést, ott­hont je­lent a szá­má­ra, ha­nem em­be­ri mél­tó­sá­got is.

Ma­gyar té­vé­film­so­ro­zat (1982)

Is­mer­jük a meg­ha­tá­ro­zást, mely — fe­lül­emel­ked­ve a szár­ma­zás fir­ta­tá­sán — azt mond­ja: ma­gyar az, aki an­nak vall­ja ma­gát. Ha pe­dig va­la­mely nagy mű­vész nem­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sa lesz a vi­ta tár­gya, eh­hez még azt is hoz­zá­te­het­jük, ah­hoz a nép­hez tar­to­zik iga­zán, amely az ő élet­mű­vét leg­in­kább igyek­szik be­épí­te­ni sa­ját kul­tú­rá­já­ba, ahol ne­vét és szel­le­mét a leg­job­ban őr­zik. E szem­pont­ok alap­ján Liszt Fe­renc — bár al­ko­tá­sai vi­tat­ha­tat­la­nul az egész eu­ró­pai mű­velt­ség ré­szét ké­pe­zik — ma­gyar volt an­nak el­le­né­re, hogy nem tu­dott ma­gya­rul. Több meg­nyil­vá­nu­lá­sa is is­mert, me­lyek­ben vál­lal­ta ma­gyar­sá­gát. Ha­zánk­ban a Ze­ne­mű­vé­sze­ti Egye­tem mel­lett nem­zet­kö­zi re­pü­lő­tér is az ő ne­vét vi­se­li. Szinetár Mik­lós ti­zen­hat ré­szes so­ro­za­ta is azt bi­zo­nyít­ja, Liszt em­lé­két leg­in­kább Kö­zép-Eu­ró­pa szí­vé­ben ápol­ják.

Spa­nyol do­ku­men­tum­film (2006)

A tör­té­né­szek a II. vi­lág­há­bo­rú fő­pró­bá­ja­ként tart­ják szá­mon az 1936—39 kö­zött le­zaj­lott spa­nyol pol­gár­há­bo­rút. Itt csap­tak ös­­sze egy­más­sal elő­ször a bal- és a jobb­ol­da­li szél­ső­sé­ge­sek. Le­het­sé­ges, hogy cél­ja­ik igen­csak tá­vol áll­tak egy­más­tól, egyva­la­mi­ben azon­ban tel­je­sen meg­egyez­tek: egyik fél sem kí­mél­te a ci­vil la­kos­sá­got. A bé­kés pol­gá­rok el­le­ni tá­ma­dás jel­kép­évé egy észak-spa­nyol­or­szá­gi kis­vá­ros, Guer­ni­ca vált, ahol — bár ere­de­ti­leg egy hi­dat tá­mad­tak — a bom­bá­zás so­rán sok ár­tat­lan ve­szí­tet­te éle­tét. A fegy­ve­res küz­del­mek be­fe­je­zé­se után a vesz­tes fél me­ne­kül­ni kény­sze­rült. Leg­in­kább a fi­a­ta­lo­kat fél­tet­ték a meg­tor­lás­tól, ezért el­ső­sor­ban őket igye­kez­tek ki­men­te­ni az or­szág­ból. Steve Bowles do­ku­men­tum­film­je az ő sor­su­kat kö­ve­ti nyo­mon, akik kö­zül so­kan már so­ha nem tér­tek vis­­sza egy­ko­ri ha­zá­juk­ba.

Ma­gyar já­ték­film (1939)

Egy film fő­sze­rep­ét em­be­rek, rit­káb­ban ál­la­tok szok­ták ját­sza­ni. Ál­ta­lá­ban. Ba­logh Bé­la és Nádasdy Kál­mán több, mint het­venéves mo­zi­já­ban azon­ban egy ódon ülő­al­kal­ma­tos­ság ke­rül a kö­zép­pont­ba. A szó­ban for­gó ka­ros­szék reg­gel el­megy, es­te ha­za­ér­ke­zik — vagy ép­pen for­dít­va, at­tól füg­gő­en, hogy ki­nek a szem­pont­já­ból néz­zük. Orosz And­rás mér­nök (Szilassy Lász­ló) — mi­vel egy ár­ve­ré­sen el­vit­ték az or­ra elől — min­den­áron meg sze­ret­né sze­rez­ni a ka­ros­szé­ket. Új gaz­dá­ja, egy szép és fi­a­tal nő (Szeleczky Zi­ta) pe­dig meg sze­ret­né tar­ta­ni. Mi­köz­ben ket­te­jük kö­zött ván­do­rol a szék, az ese­mé­nyek­be be­le­avat­ko­zik a nő fér­je és a fér­fi ba­rát­ja (Latabár Kál­mán) is, és az is ki­de­rül, hogy va­ló­já­ban a ka­ros­szék csak ürügy ar­ra, hogy a fi­a­ta­lok kö­zel ke­rül­hes­se­nek egy­más­hoz. Re­mél­he­tő­leg a film is ürügy lesz. A ne­ve­tés­re.

Nagy si­ker­rel ve­tí­tet­ték szer­te a vi­lá­gon Eric Toledano és Olivier Nakache Élet­re­va­lók cí­mű film­jét, mely a moz­gás­kép­te­len Philippe (François Cluzet) és se­gí­tő­je, Driss (Omar Sy) ba­rát­sá­gát me­sé­li el. A ren­de­ző­pá­ros tit­ka csu­pán an­­nyi volt, hogy si­ke­rült túl­lép­ni­ük azo­kon a be­ideg­ző­dé­se­ken, me­lyek egy ha­son­ló kap­cso­la­tot csak a sze­ren­csét­len-jó­te­vő ket­tős­ség­ben tud­nak el­kép­zel­ni. Film­jük­ben mind­két fél ké­pes ad­ni va­la­mit a má­sik­nak: mély és őszin­te em­ber­sé­get.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2005)

Vall­juk meg őszin­tén, ha men­tá­li­san sé­rült em­bert lá­tunk va­la­hol, leg­elő­ször saj­ná­lat és szá­na­ko­zás tölt el ben­nün­ket. Ne­he­zen tud­juk el­kép­zel­ni, hogy ők is bol­do­gok le­het­nek — sőt, olyan al­ko­tás­ra is ké­pe­sek, mel­­lyel má­so­kat is meg­ör­ven­dez­tet­het­nek. Sze­ke­res Csa­ba több­szö­rös díj­nyer­tes film­jé­nek sze­rep­lői Down-szind­ró­más em­be­rek. A cse­lek­mény sze­rint ala­kí­ta­nak egy ze­ne­kart, mely az itt­ho­ni gyen­ge ér­dek­lő­dés mi­att kül­föld­re in­dul, még­hoz­zá va­la­ho­vá a ten­ger mel­lé. Mind­ez le­het­ne me­rő ki­ta­lá­ció, ám a tör­té­net­nek va­lós alap­ja van. Csak­nem tíz év­vel ez­előtt ugyan­is meg­ala­kult a Nem­adom­fel együt­tes, mely ép­pen a na­pok­ban lé­pett fel köz­is­mert ze­né­szek­kel kö­zö­sen, bi­zo­nyít­va, hogy a vi­lág bi­zony ke­ve­sebb len­ne a sé­rült em­be­rek nél­kül.

Vukán György és Szakcsi La­ka­tos Bé­la

Ma­gyar kon­cert­film (2008)

Ze­ne­kar­ban ját­sza­ni leg­alább an­­nyi­ra csa­pat­já­ték, mint a sport. Ha a kü­lön­bö­ző mű­fa­jo­kat ös­­sze­ha­son­lít­juk, eb­ből a szem­pont­ból kü­lön­le­ges he­lye van a jazz­nek. Egy kö­zös imp­ro­vi­zá­ció so­rán ugyan­is fo­lya­ma­to­san fi­gyel­ni kell a töb­bi ze­nész­re, más­kü­lön­ben iga­zi ka­ko­fó­nia lesz a vég­ered­mény. Ha va­la­ki meg­né­zi ezt a kon­cert­fil­met, meg­bi­zo­nyo­sod­hat töb­bek kö­zött en­nek igaz­sá­gá­ról is. A két nagy­ne­vű és nagy múl­tú ze­nész hang­ver­seny­ét hall­gat­va több­ször is úgy érez­het­jük, mint­ha nem is ket­tő, ha­nem egy em­ber ül­ne a zon­go­rá­nál, aki­nek tör­té­ne­te­sen négy ke­ze van. S va­jon vár­ha­tunk-e en­nél töb­bet egy — bo­csá­nat, két — mu­zsi­kus­tól?