Gyűjtögetünk. Egész életünkben. Tárgyakat halmozunk fel évről évre, évtizedről évtizedre. Elképesztő mennyiségű személyes holmi, ruha, bútor vesz körül bennünket. S bár ezek közül sok mindenre nincs is igazán szükségünk, nem tudunk megválni tőlük. Így nő hozzánk egy pakli kártya, egy kopott cipő vagy egy rossz zsebrádió. És a karóra, a fotel, a kabát… S ahogy idősödünk, gyerekeink és unokáink számára e tárgyak már egyet jelentenek velünk.
Honlap mutatja be az ötvenes évek kényszermunkatáborait
Hosszú éveken át arról sem lehetett tudni, hogy léteztek. Felszámolásuk után pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy aki mégis tudott róluk, az hamar elfelejtsen mindent. Az internáló- és kényszermunkatáborok gyakorlatilag attól kezdve épültek ki, hogy a szovjet hadsereg betette a lábát Magyarországra. A katonákkal együtt ugyanis nemcsak a kommunista ideológia, hanem a hatalomgyakorlás eszközei, a diktatúra módszerei is megérkeztek. Így jöttek létre a Gulag-jellegű, tömegek bebörtönzésére alkalmas táborok. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának új honlapja (www.munkataborok.hu) összefoglaló ismereteket nyújt a kényszermunkatáborok világáról.
Sándor István boldoggá avatásán
Sándor István szalézi vértanút október 19-én boldoggá avatták. Az eseményre megtelt a budapesti Szent István-bazilika előtti tér. Nem véletlenül, hiszen – ahogyan azt a szertartáson többen is megfogalmazták – ünnepe volt ez a magyar katolikusoknak és a szaléziaknak is.
A téren körbenézve seregnyi fiatalt lehetett látni. Közülük sokan iskoláikkal érkeztek – Don Bosco rendje számos tanintézetet működtet Magyarországon is –, de talán még többen voltak azok, akik szüleikkel, családjukkal jöttek el. Az egyik internetes hírportálnak is feltűnt az eseményen a sok gyerek.
Minden hírneves alkotó utolsó művéhez különös figyelemmel közelítenek azok, akik nagyra becsülik művészetét. Nem azért, mert törvényszerű, hogy egy életmű záró darabja feltétlenül egyben a legjobb is. Inkább azért, mert tudjuk róla, hogy nem lesz következő. Ilyenkor azokat a gondolatokat keressük benne, melyeket a művész még a világ tudtára akart hozni, főleg akkor, ha tudatában volt annak, hogy ez lesz a végső alkotás. Andrej Tarkovszkij az Áldozathozatal forgatásakor már tisztában volt azzal, hogy gyógyíthatatlan beteg. Sokan máig úgy nézik ezt a filmjét, hogy közben azt kutatják, vajon hol rejlik benne az üzenet, amelyet még utoljára meg akart osztani velünk ez a rendkívüli érzékenységgel megáldott rendező.
A nagyhét eseményei közül a legkevesebbet nagyszombat történéseiről tudunk. Jézus Krisztus pokolra szállása hitünk része, ám okosakat igen nehéz mondani róla. Ez a csend arra is ösztönözhet bennünket, hogy a szimbólumok szűrőjén keresztül tekintsünk e misztériumra. Ha ugyanis jelképesen értelmezzük, mintája lehet minden olyan megközelítésnek, mely valamiképpen a felszín alá jutva szeretné látni mindazt, ami e mozdulat nélkül mindörökké láthatatlan maradna. Világunk legalsó régióiba ereszkedve talán valami olyasmire bukkanhatunk, ami megalapozhatja a későbbi felemelkedést. A valódi feltámadást.
Az alászállás gondolata a filmkészítőket is megihlette. Nem csak átvitt értelemben: hőseiket gyakran viszik le szó szerint a föld alá. Aluljáróba, metróba vagy – mint Andrzej Wajda tette Csatorna és Agnieszka Holland A város alatt című filmjében – egy nagyváros mélyén húzódó csatornahálózatba. Több mint ötven év választja el egymástól e két filmet – előbbi 1957-ben, utóbbi 2011-ben készült –, összevetésük ennek ellenére tanulságos lehet.
Az egyik oldalon lebombázott esküvő, menekülő emberek és hős katonák. A másik oldalon csatarepülőgépek és vérszomjas zsoldosok. A 2008-as grúz–orosz konfliktus képei, ahogyan azt Renny Harlin 5 nap háború című filmjében láthatjuk. No meg azt is, hogy amerikai haditudósítók miként igyekeznek a világ tudtára adni, milyen kegyetlenül elbánt az ellenség az Egyesült Államok egyik szövetségesével. Csak azt felejtik el bemutatni – nemcsak a filmbeli nézőknek, hanem nekünk is –, hogy ebben az esetben épp Grúzia volt az agresszor.
Azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy a médiának milyen fontos szerepe van általában a véleményformálásban. De vajon belegondoltunk-e valaha, hogy a filmek – így Harliné is – milyen módon befolyásolják a történelemről kialakított képünket? Egyáltalán alkalmas-e arra egy film, hogy érdeklődésünket felkeltve arra ösztökéljen bennünket, hogy egy kicsit utánanézzünk, vajon mi is történt valójában? A 2000-es években számtalan olyan – egyébként magas színvonalú – mozi született, melyekhez alkotói nem véletlenül fűzték azt a megjegyzést, hogy „megtörtént események alapján készült”. Ezekből kiemelve néhányat észrevehetjük, hogy a filmesek – még akkor is, ha tekintetbe vesszük a művészi kifejezés szabadságát – nem csak arra képesek, hogy egy-egy történelmi eseményt a maguk szemszögéből mutassanak be. Akarva-akaratlanul – de talán inkább akarva – rögzítik is azt, hogy mi és hogyan történt. Egyszer és mindenkorra.
Csak sejtetni, jelezni, homályosan utalni. Úgy tűnik, manapság egyre több rendező gondolja úgy, hogy egy-egy filmjét efféle elvek alapján készíti el. Az sem ritka, hogy valakinek egyenesen ez a stílusjegye – például Michael Hanekének –, ezért ha a végére összeáll a történet, gyanakodni kezdünk, hogy biztosan félreértettünk valamit. Sean Durkin 2011- es, utalásokkal teli filmje – melynek nem csak a címe volt talányos: Martha Marcy May Marlene – egy szekta mindennapjaiba engedett bepillantást. Most Paul Thomas Anderson The Master című – szintén meglehetősen többértelmű – alkotása került a hazai mozikba, mely egy furcsa vallási csoport működésével foglalkozik. Mivel a rendező bizonyos motívumokat Ron Hubbard, a szcientológia alapítójának életéből kölcsönzött, sokan gondoltak arra, hogy (végre) egy leleplező filmmel fognak találkozni. Nos, aki erre számított, csalódni fog.
Márton Áron és Jakab Antal emlékezete
Márton Áron és Jakab Antal életéről rendeztek konferenciát október 15-én a Balassi Intézethez tartozó bécsi Collegium Hungaricumban. Azok, akik részt vettek ezen a tanácskozáson – melynek fővédnöke Christoph Schönborn bécsi érsek, társvédnöke Cserháti Ferenc püspök, szervezője pedig Szabó Csaba, az intézet igazgatóhelyettese volt –, kevésbé ismert részleteket is megtudhattak a püspökök életútjáról és a korszakról. Kissé eltávolodva a konkrét személyektől, ha közvetlenül a II. világháborút követő történelmi helyzetet nézzük, meglepő részletekre bukkanhatunk. Az ateizmust hirdető szovjet vezetés ugyanis az általa uralt területen az egyházpolitikát is felhasználta annak érdekében, hogy megvalósítsa nagyhatalmi törekvéseit. Tervei között szerepelt, hogy Moszkvát egyfajta vallási központtá tegye. Ezért el akarta szakítani a kelet-európai katolikusokat a Vatikántól, a görögkatolikusokat pedig szerette volna beolvasztani a helyi ortodox egyházba.
