A lepkékkel foglalkozó régieket megragadhatta a nagy, krétafehér szárnyakon díszlő piros foltok költőien szép rajzolata és a lepkék látványa, ahogy a sziklahavasokon a meleg áramlatokat kihasználva fel-le vitorláznak a szellők szárnyán. Mennyei lényeket láttak bennük, ezért nevezték el őket a Parnasszushegyieknek, és egyik fajuknak az Apolló nevet adták, így lett az egyik európai képviselőjük tudományos neve Parnassius apollo.
Tavaly, amikor a Radnai havasokból hazafelé tartottunk, Kolozsvár után a kiskapusi szoros ritka jelenséggel örvendeztetett meg minket. A sok-sok nappali lepke, szöglencek, tarkályok, boglárkák, lángszinérek és szerecsenek között feltűnően gyakori volt a nagy színjátszó.
Tavasszal, az éppen kibomlott ezernyi zöldben, ágak hegyén ül a Zöldfonákú Farkincás hímje, és lesi az alatta elterülő rétet, erdőszegélyt: erre repül-e a párja, aki inkább virágokat látogat, vagy vetélytársat kell újra kiüldöznie kicsiny birodalmából?
A tavasz nekem elsősorban a szöglencek ideje: napsütötte erdei utakon, kertvárosokban megjelenik a Kis Szöglenc, a Ligeti Szöglenc, a Nagy Szöglenc, a Gyászos Szöglenc és a Pávaszem Szöglenc. Szép magyar nevükön nevezem áttelelő, nagy és tarka lepkéinket: a rókalepkéket, a gyászlepkét, a nappali pávaszemet – ahogy mindenki ismeri őket. Kevesen tudják, hogy ezek a nevek egyenesen és minden kertelés nélkül a németből jöttek, mert a kiegyezés utáni tudományosságban nem volt és sajnos ma sincs hitele a szép és pontos magyar neveknek, annak ellenére, hogy Frivaldszky Imre, nagy természetkutatónk alkotta őket.
1910 áprilisában az erdélyi Mezőségen, a vicei református lelkésznél vendégeskedett Diószeghy László festőművész, aki nagy szerelmese volt a lepkéknek.