A nagy színjátszó

Az előző napok utáni nagy esőzésektől felázott erdei úton tucatjával sütkéreztek és szívogattak a hímek. Szárnyukat kinyitva majd összezárva hol ragyogó liláskék, hol bársonyfekete színben tündököltek. Mintha csak mutogatták volna pompájukat: „Nézd, micsoda színekbe öltöztünk, kéken, lilán és bársonyosan játszik a fénnyel a mi szárnyunk!” Ez még a hímek ideje volt, a jóval nagyobb termetű barnásfekete nőstények még nem bújtak elő bábjaikból. Arra vártak, hogy a sok-sok hím felossza maga között a területet, és a lepkemenyasszonyok ne háborúságba érkezzenek, hanem már megszelídült és megelégedett vőlegények várják őket.

Egy-egy helyen több hím is szívogatott, már összecsukott szárnyakkal. Bár fonákjuk színe nem hasonlítható a felszínéhez, tarkaságban bizony felveszi a versenyt. Az elülső szárny kéken irizáló szemecskéje pedig különös bájt ad a földön csöndesen táplálkozó lepkének. Bár sokat jártam már a hazai erdőket, ilyen népes nagy színjátszó társasággal még nem találkoztam. Mi lehet a nyitja ennek? Enyhe tavaszok sora, fölszaporodott gazdanövény, az élősködő fürkészdarazsak visszaszorulása? Ki tudja? Őszintén: a kiskapusi szorosban nem nagyon gondolkoztam ezeken, hanem hagytam, hogy elbűvölje szívemet és lelkemet színük játéka. Különösen varázslatos volt viharos repülésük, ha megzavarva fellibbentek, és nagy ívben újra körözni kezdtek a tócsák körül. Ahogy a nap sugara bizonyos szögben ráesett a szárnyukra, éles villanással föltündökölt a pikkelyekbe rejtett szivárványos fényjáték.

A nagy színjátszó lehetne a mi erdeink lepkecsászára is: a hímek igen erőszakos, uralkodásra teremtett állatok. Revírjükből sokszor nemcsak fajtársaikat, hanem a szitakötőket és más rovarokat is kiüldözik. Egy-egy hím példány még kistestű madarakat is képes megtámadni – ennek sokszor persze áldozatul esik. Azt is sokszor megfigyeltem, hogy a pocsolya mellett egyikük- másikuk milyen határozott céltudatossággal próbál meg magának jó helyet kiharcolni, nemegyszer eltaposva nemcsak fajtársait, hanem minden más odaérkező és táplálkozni kívánó hatlábú teremtményt, légyen az lepke, légy vagy bogár.

Ahogy itt most Budapesten, munkahelyemen a Magyar Természettudományi Múzeumban rendezgetem a nagy színjátszó és rokonságának gyűjteményeit, nemcsak a színjátszófélék alcsaládjának külső jellegzetességeire leszek figyelmes – a zöld elülső lábakra, a robusztus torra, a színjátszó szárnyakra, hanem saját trópusi tapasztalataim kis mozaikjai is belekerülnek az alcsaládról alkotott képbe: bizony, a perui vagy venezuelai rokonság is ugyanilyen viharos röptű és erőszakos fajokból áll. A köderdő ritka napfényes részeit hamar lefoglalják maguknak, a csalétekre kitett banánon azon nyomban megjelennek és kiharcolják a megfelelő helyet. De bármennyire is ilyenek, én szeretem őket, és talán ez a nekünk erőszakosságnak tűnő viselkedés az ő igaz feladatuk: emberek, lássátok, milyen csodálatos dolgokat teremtett nektek az Atyaisten! Ne menjetek el szótlanul a csodák mellett! Nézzétek, és lássátok, milyen nagyszerű a teremtés!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..