Gyerekkorom leggyakoribb lepkéje volt a kis rókalepke (Aglais urticae). Bár magyarul Csalán Szöglencnek hívják a legelső hazai lepkéskönyv óta, közismert neve mégis a német elnevezésre (kleiner Fuchs) megy vissza. Ez szerepelt minden határozóban, ezért én is így hívtam.
Az élet csíráját magában hordozó parányi pete. Mikroszkóp alatt hallatlan remekmű, mikrotartományú barázdák, csipkék, lécecskék között feszülő hártya alatt lüktet az élet. Aztán a hernyó. Vedlésről vedlésre növekvő furcsa kitinzsák, a rejtőzködés vagy a riasztás kifinomult eszköztárával, amely gyűjti és raktározza az élet megsokszorozásához az erőt.
Kevés legendásabb magyar lepke van a Körjegyű Ardócnál (Oxytrypia orbiculosa). Legendás, mert olyan magyarországi nevek kapcsolhatók hozzá, mint Kitaibel Pál, Koy Tóbiás, Frivaldszky Imre, Schmidt Antal és Móra Ferenc. Fölfedezése, élőhelyeinek megtalálása, valamint a lepke életének felfedezése sok mesébe vagy regénybe illő mozzanatot őriz. A nevet még Frivaldszky adta a fajnak. Körjegyű, mert az elülső szárnyán nagy kerek folt van (orbiculosa); és Ardóc, mert erdőszegélyekben él.
Kevesen tudják, hogy százszor több éjszakai lepke van, mint nappali. Azt is kevesen tudják, hogy ősszel, mikor már a lehelet jól meglátszik, az ember sálat teker a nyaka köré és kalapot nyom a fejébe, és a rét meg az erdő reménytelenül halottnak látszik, az este életre kel – pikkelyes lepkeszárnyakon.
Már egy kis írásomban említettem ezt a fajt, amely a Brit-szigetektől egészen az Amúr vidékéig terjedt, és felhatol a Skandináv-félszigetre is. Barna felszínű szárnyainak köszönhetően hamar felmelegszik – így a havasokban és akár a hideg tajgában is könnyen eléldegél. Talán ezért nem találkozunk vele nyáron, mert túl meleg van neki.
A nyár talán legnagyobb „lepkészeseményei” az Ezüstsávos Szénanimfa (Coenonympha oedippus) nevű lepkéhez kapcsolódnak. A régen több helyütt is előforduló, csinos kis lepkefaj turjánvidékeink megfogyatkozásával a legnagyobb ritkaságok közé került.
A mindenfelé előforduló tarka lepkék között a tarkályok – nálunk az Euphydryas és Melitaea géniuszok képviselik őket – a nagy hódítók közé tartoznak. Az egész északi féltekén megtalálhatók, a sarkkörtől le egészen az Atlasz-hegységig, megvannak a Himalája vidékén, akárcsak az amerikai Sziklás-hegység és az Andok füves pusztáin. Egyik szép fajukkal nyár elején a stájerországi Grimming havasán találkoztunk.
Aki erdőt-mezőt jár, tudja, hogy színeváltozás ünnepének idején a nyár végképp megadja magát az ősznek. Ilyenkor elcsendesül az erdő, a réten pirregni kezd a tücsök, és az este meghűvösödik.
