Ács József

Ma­gyar film­víg­já­ték (1955)

Hány­fé­le in­dít­ta­tás­ból le­het há­za­sod­ni! A Várkonyi Zol­tán ren­dez­te klas­­szi­kus film­ben Molière fi­gu­rá­ja, Dandin György (Pé­csi Sán­dor) már túl van az if­jú­ko­rán. A mó­dos gaz­da, aki nem kü­lö­nö­seb­ben von­zó fér­fi, be­le­sze­ret a ne­me­si csa­lád, a Lükeházy fa­mí­lia le­á­nyá­ba, An­gyal­ká­ba (Mé­­szá­ros Ági), no meg az elő­ke­lő­ség vi­lá­gá­ba. Lét­re­jön-e a frigy? Dandin sze­rel­me nem kell, hát csak a pén­zét tud­ja nyúj­ta­ni. Az ara­nya­kért a csa­lád és An­gyal­ka csak il­lú­zi­ó­kat ad cse­ré­be. A pi­po­gya férj las­san­ként rá­esz­mél, hogy ki­hasz­nál­ják, fe­le­sé­ge pe­dig hűt­len. Ám az úri vi­sel­ke­dés­ben já­rat­lan fér­fi­nak nincs ho­va for­dul­nia fel­is­me­ré­sé­vel: a csa­lád ös­­sze­zár. Nem ő sze­rez­te meg ma­gá­nak a lányt, ha­nem őt ej­tet­ték fog­lyul. A fél­té­keny­ség­től há­bor­gó cím­sze­rep­lő ma­ga sum­máz­za ek­ként a tör­tén­te­ket: „Ökör vol­tál, Dandin György, de még mek­ko­ra ökör!”

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2008)

Zsig­mond De­zső Ba­lázs Bé­la-dí­jas ren­de­ző szá­mos fil­met ké­szí­tett ar­ról a vi­dé­ki Ma­gyar­or­szág­ról, mely nem­igen je­le­nik meg a kü­lön­fé­le té­vé­csa­tor­ná­kon. Nép­sze­rűt­len a ha­gyo­má­nyos pa­rasz­ti élet, a föld­mű­ve­lés, az ál­lat­tar­tás. Meg­él­ni sem kön­­nyű be­lő­le: az ide­ér­ke­ző szép, de ízet­len döm­ping­áruk tönk­re­te­szik a pi­a­cot. Ez a film Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gye ke­le­ti csücs­ké­be, a Túr fo­lyó kö­ze­lé­be, Nagy­hó­dos­ra ka­la­u­zol ben­nün­ket. Gya­lo­go­san on­nan egy órá­nyi­ra sincs észak fe­lé az uk­rán, dél­re a ro­mán ha­tár. Csön­des kis fa­lucs­ka ez a vi­lág vé­gén, mely az al­mát, bú­zát, ku­ko­ri­cát ter­me­lő em­be­rek ös­­sze­tar­tá­sá­nak kö­szön­he­tő­en ma­radt fenn — egé­szen mos­ta­ná­ig. Mi­fé­le gyö­nyö­rű­ség, mi­fé­le hit ma­rasz­tal­ta ezen a he­lyen a tős­gyö­ke­res csa­lá­do­kat? Vál­hat-e még ez a vi­dék va­la­ha az ígé­ret föld­jé­vé?

Ma­gyar film­víg­já­ték (1962)

Öt­ven éve sok fi­a­tal pár kez­dett új éle­tet, mi­köz­ben ke­vés volt a la­kás. A szü­lők­től el­sza­kad­ni vá­gyó há­za­sok a pénz­szű­ke foly­tán vagy al­bér­let­be köl­töz­tek, vagy a lak­ha­tá­sért cse­ré­be el­tar­tá­si szer­ző­dést kö­töt­tek, több­nyi­re nyug­dí­jas as­­szo­nyok­kal. Mind­két eset­ben al­kal­maz­kod­ni­uk kel­lett az ide­gen s nem min­dig meg­ér­tő fő­bér­lő kí­ván­sá­ga­i­hoz. E fe­szült­sé­gek fel­ol­dá­sát kí­nál­ta ez a víg­já­ték, amely­ben nem csak a fi­a­ta­lok­nak van tit­kol­ni­va­ló­juk (tud­ni­il­lik a kö­zel­gő gyer­mek­ál­dás). Hangay Mici, a haj­dan ün­ne­pelt szí­nész­nő (Kiss Ma­nyi) ugyan­is be­le­ha­ba­ro­dik egy gá­láns ra­jon­gó­já­ba, aki ta­xi­so­főr­ként dol­go­zik (Páger An­tal), s míg ott­hon a gon­do­zás­ra szo­ru­ló nagy­be­te­get játs­­sza, ha al­ka­lom adó­dik, még tán­cos mu­lat­ság­ba is el­megy ud­var­ló­já­val. Mind­két pár az éle­tet tit­kol­ja a má­sik elől…

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2007)

A Bol­dog­as­­szony Is­ko­la­nő­vé­rek rend­je 1833 óta igyek­szik ke­resz­tény szel­lem­ben ok­tat­ni és ne­vel­ni a le­ány­gyer­me­ke­ket. Már a XIX. szá­zad­ban is­ko­lát nyit­hat­tak Te­mes­vá­ron, Sze­ge­den, majd Deb­re­cen­ben. A film a tanítórend ha­tá­ron túl mű­kö­dő éne­kes misszi­ó­já­nak te­vé­keny­sé­gét mu­tat­ja be. Nagy Éva Ve­ra és Czakó Gab­ri­el­la nő­vé­rek 2004-ben ér­kez­tek Szovátára, hogy a kör­nyék te­le­pü­lé­se­in nép­da­lo­kat és egy­há­zi éne­ke­ket ta­nít­sa­nak a sze­gény sor­sú gye­re­kek­nek. Az­óta meg­szer­vez­ték és mű­köd­te­tik a marosszéki Ko­dály Zol­tán Gyer­mek­kart. A név­adó így fi­gyel­mez­te­tett ha­tá­ra­in­kon in­nen és túl: „Ha a ma­gyar­ság nem tö­rek­szik az el­ér­he­tő leg­ma­ga­sabb mű­velt­ség meg­szer­zé­sé­re, el­me­rül a né­pek ten­ge­ré­ben. Olyan ke­ve­sen va­gyunk, hogy a mű­ve­let­len­ség lu­xu­sát egyet­len ma­gyar sem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak.”

Magyar dokumentumfilm (2012)

Min­den­szen­tek ün­ne­pén va­la­men­­nyi üd­vö­zült­re em­lé­ke­zünk. Azok­ra, akik az élet pró­ba­tét­elei kö­ze­pet­te bi­zony­sá­got tet­tek erős hi­tük­ről.
A II. vi­lág­há­bo­rú bor­zal­mai so­rán so­kan ke­rül­tek olyan drá­mai hely­zet­be, hogy a hi­tük­höz, kül­de­té­sük­höz va­ló ra­gasz­ko­dá­sért, sőt, pusz­tán em­ber­sé­ges vi­sel­ke­dé­sü­kért is sú­lyos árat kel­lett fi­zet­ni­ük. Kö­zé­jük tar­to­zik a túl­nyo­mó­részt ma­gya­rok lak­ta dél­vi­dé­ki te­le­pü­lés, Torontálvásárhely lel­ké­sze, Gachal Já­nos is.

Ame­ri­kai ro­man­ti­kus film­drá­ma (1950)

Ed­mond Ros­tand fran­cia ro­man­ti­kus drá­ma­író 1897-ben tet­te köz­zé da­rab­ját, amely­nek cím­adó hő­se — a XVII. szá­za­di Pá­rizs va­ló­sá­gos fi­gu­rá­ja — nemcsak fel­tű­nő­en hos­­szú or­rá­ról is­mer­szik meg, ha­nem ar­ról is, hogy épp­oly ügye­sen for­gat­ja a sza­va­kat, mint a kar­dot. A ne­mes esz­mé­nyek ret­tent­he­tet­len vé­del­me­ző­je sze­rel­mes lesz Roxane-ba, aki­nek azon­ban meg­tet­szik egy jó­ké­pű ka­dét. In­nen­től test és lé­lek ko­mi­kus kü­lön­vá­lá­sá­nak le­he­tünk ta­núi: a fur­csa sze­rel­mi há­rom­szög­ben a ka­dét ad­ja a tes­tet, a tet­sze­tős kül­ső for­mát, a ka­dét ne­vé­ben val­lo­mást te­vő, le­ve­le­ket író, lo­va­gi­as Cyrano pe­dig a ne­mes lel­ket, a ben­ső szép­sé­get — így leg­alább a sza­va­kon át meg­érint­he­ti a sze­re­tett nőt. Klas­­szi­kus mű klas­­szi­kus fel­dol­go­zá­sa: a fe­ke­te-fe­hér film­ben a cím­sze­rep­lőt José Ferrer több­szö­rö­sen díj­nyer­tes ala­kí­tá­sá­ban lát­hat­juk.

Ame­ri­kai filmvíg­já­ték (1985)

Az is­ko­lát kez­dő gye­re­kek­nek nem­csak a tan­in­téz­mény szi­go­rá­hoz kell al­kal­maz­kod­ni­uk, ha­nem a tár­sa­ik­hoz is. Va­la­hány­szor új kö­zös­ség­be ke­rül­nek, elöl­ről kell kez­de­ni­ük az al­kal­maz­ko­dást. A film­bé­li kö­zép­is­ko­lá­ban kü­lön­bö­ző csa­lá­di hát­te­rű, élet­fel­fo­gá­sú ka­ma­szok­nak kel­le­ne meg­ta­lál­ni­uk a han­got egy­más­sal. A tá­jé­ko­zó­dást ele­in­te se­gí­tik az olyan kli­sék, mint a „spor­to­ló”, a „punkcsaj”, a „her­ceg­kis­as­­szony”, a „rossz­fiú” vagy az „is­ko­la esze”, ké­sőbb azon­ban már aka­dá­lyoz­zák egy­más meg­ér­té­sét. A bün­te­tés­ből ös­­sze­zárt és ön­is­me­re­ti es­­szé írá­sá­ra kényszerített öt di­á­kot elő­ször csak az igaz­ga­tó­he­lyet­tes irán­ti el­len­szenv tart­ja ös­­sze — úgy, ahogy. Ami­kor a hely­zet kény­sze­ré­ből klikk­je­ik ha­tá­rát át­lép­ve be­szél­get­ni kez­de­nek, be­áll a drá­mai for­du­lat: gya­nak­vá­suk fel­ol­dó­dik, las­san meg­is­me­rik egy­mást és ön­ma­gu­kat is.

Francia-olasz-svájci természetfilm (1996)

Claude Nuridsany és Marie Pérennou ti­zen­öt év elő­ké­szü­let és két év mű­sza­ki kí­sér­le­te­zés után kü­lön­fé­le mik­ro­ka­me­rák­kal for­ga­tott film­je egye­dül­ál­ló kép­so­rok­ban mu­tat­ja be a te­rem­tett vi­lág gaz­dag­sá­gát. Olyan je­le­ne­te­ket áb­rá­zol, ame­lyek­ről, bár itt zaj­la­nak a kö­ze­lünk­ben, nem ve­szünk tu­do­mást. Ta­lán csak gye­rek­ko­runk vég­te­len­nek tet­sző nyá­ri dél­után­ja­in fi­gyel­tük olyan ér­dek­lő­dés­sel a fü­vek közt élő ál­la­tok jö­vés-me­nés­ét, mint a bi­o­ló­gus há­zas­pár, akik tu­do­má­nyos jár­tas­sá­guk el­le­né­re tar­tóz­kod­nak a fon­tos­ko­dó kom­men­tá­rok­tól.