A papnövendékek titkos élete

Egy különleges focikupától volt hangos az esztergomi Pézsa Tibor Sportcsarnok november 16. és 18. között. Hat szeminárium kispályás focicsapata mérte össze tudását a magyar Sion „futballarénájában”. Müller Márk papnövendék írását adjuk közre.

Férfias küzdelem, professzionális szervezés, frenetikus hangulat és a szeretetegység megtapasztalása több dimenzióban – talán így adható vissza a legtömörebben, amit Esztergomban megéltünk.
Teljesítményorientált, versenyre épülő és a férfiképet bizonyos értelemben elvesztett társadalmunkban több ízben is gyöngyökre lelhettek mindazok, akik ellátogattak az esztergomi szeminárium által szervezett focikupára. A Kárpát-medencei szemináriumok közül összesen hat csapat (Gyulafehérvár, Nyíregyháza, Eger, Redemptoris Mater/Eger, Budapest, Esztergom) adott számot futballtudásáról. A szombati napon feszes tempóban – 24 perces, majd a helyosztó meccseken 30 perces időkeretben – követték egymást a mérkőzések. Ezen a hétvégén igencsak meglepődhettek azok, akikben esetleg még mindig az a kép él, hogy a papnövendék csak tanul, tanul és tanul vagy imádkozik, a köztes időkben pedig eszik valamit.
Az imádságos és közösséget építő lelkületben megélt hétvégi programon ugyanis sok életrevaló, talpraesett fiatalemberrel, papnövendéktárssal találkozhattam, ha csak egy egymásra biccentés vagy kézfogás erejéig is. Közel százan jöttünk össze, ha beleszámoljuk a kísérő elöljárókat, illetve minden hozzátartozót, barátot vagy ismerőst, aki az adott csapat szurkolójaként ott volt. Mondanom sem kell, hogy általában az esztergomi szeminárium szurkolói csapata volt a leghangosabb, és meg merem kockáztatni, hogy a legaktívabb is. A kritikus pillanatokban ez felért egy hatodik mezőnyjátékossal, s éppen ez kellett ahhoz, hogy a védelmünk utolérje a szökni vágyó támadót. A kupa után kiderült, néhány kispaptársunk hangja igencsak eltorzult, hiszen voltak, akik olyan hangerővel drukkoltak nekünk, amihez foghatót még nagypályás meccseken is ritkán tapasztal az ember. Hálás vagyok azért, hogy az esztergomi szeminaristák kerettagjai közé választott az újonnan kinevezett prefektus, Fejes Csaba, aki egyben csapatunk edzője és szakmai felkészítője is volt. Az elért negyedik helyezés ellenére azt mondhatom, hogy panaszra semmi okunk. „Kezdetnek ez jó eredmény, nincs szégyellnivalónk” – fogalmaztuk meg a torna végén. Valóban: jól szervezett, összeszedett, sokpasszos és a kispályás kondíciókhoz illő focit nyújtottunk. Természetesen becsülettel küzdöttünk a dobogós eredményért, hogy szemináriumunknak, egyházmegyénknek és nem utolsósorban Esztergom városának örömöt szerezhessünk, de emelt fővel és úgy tapasztaltam, hogy minden panaszkodás nélkül elfogadtuk a jobb csapatok megérdemelt győzelmét. S úgy gondolom, ez a lényeg: becsületes küzdelem, panaszmentes hozzáállás és a másik teljesítményének elismerő méltatása. Ez a szellemiség jellemezte az egész tornát.
Természetesen jó alapot adtak ennek a szűk kétnapos rendezvénynek a közösségi alkalmak – kiscsoportok és imádságok –, valamint a pénteki ráhangoló események (a jó hangulatú vacsora, az üdvözlő, buzdító megnyitó és a FIFA rendezvényeinek atmoszféráját idéző csoportsorsolás), illetve a vasárnapi kulturális program (a Keresztény Múzeum vagy a bazilika meglátogatása). A szombat reggeli nyitó szentmisén új rektorunk, Kovács Zoltán a prédikációjában hangsúlyozta, ajánljuk Szűz Mária kezébe az előttünk álló nemes játékot, játékos harcot. Zoltán atya külön kiemelte, hogy a megszentelődésnek nemcsak az imádkozás lehet az ideje és a tere, hanem egy olyan mozgalmas esemény is, mint egy focitorna. A mindenhol jelen lévő Úr megszentelő erejére hívta fel a figyelmünket, és arra, hogy merjünk úgy ünnepelni, ahogyan a Szűzanya és Krisztus ünnepelhettek annak idején a kánai menyegzőn. Mert az életre lettünk meghívva, és higgyük el, éljük meg, hogy az Úr mindenhol jelen van – még a focipályán is. Nemcsak személyes tapasztalatom, hanem sokunk benyomása is visszaigazolta ezeket a gondolatokat. Ha csak azt nézzük, hogy majdnem háromszáz perc tömény futball után minden komolyabb baleset és ellenségeskedés nélkül, ugyan­akkor férfienergiától telített, mégis békés és testvériesen becsületes küzdelemben zajlott le az egész rendezvény, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a Jóisten biztonságot adó jelenlétének, s a szűzanyai oltalom valóságának egy közvetett bizonyítéka. Végül, de nem utolsósorban két mozaikot szeretnék kiemelni, és elgondolkodtatásul megosztani: az egyik természetesen a győztes csapat, a görög­ka­to­likus testvéreink sikere, akik abszolút megérdemelten, kapott gól nélkül, tizenöt rúgott góllal vitték el a kupát Esztergomból. A teljesítményük mellett különösen imádságos példájuk fogott meg sokunkat: minden mérkőzésük előtt és után kis kört alkottak, és Isten kezébe helyezték magukat. Látványos volt, ahogyan az alapjáraton zajongó-csacsogó sportcsarnok figyelő csenddel tisztelte meg őket. A másik momentum az volt, hogy a díjátadás után spontán módon, egy hirtelen gondolattól vezérelve az összes játékos egymásba karolt, és nagy kört alkotott, hogy hangosan elénekelje azt az imádságot, amit Urunk Jézus Krisztus tanított tanítványainak kétezer évvel ezelőtt. Megállt az idő. Ott volt az Atya: látott, hallott, hallgatott minket.
Azt hiszem, ezt jelenti számomra a megszentelt férfiasság és a férfias megszentelődés. Bízom abban, hogy továbbhaladunk ezen az úton: az egymás felé fordulás, a becsületes küzdelem, a megszentelt helyek és a testvéries, szeretetteljes közösségi programok útján. Azon az úton, amire minden jóakaratú ember meg van hívva. És amelyen nekünk, keresztény hívőknek – nem csak a papnövendékeknek – meg kell tanulnunk jó passzokkal és sok kommunikációval eljuttatunk a kapuba az evangélium labdáját.

Forrás és fotó: Érseki Papnevelő Intézet, Esztergom

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..