„A megroppant nádszálat nem töri össze…”
Fotó: Merényi Zita

 

Nem jó az, hogy egy hajléktalan az utcán, az aluljárókban, a tereken lakjon. Nem jó sem neki, sem az ott élőknek, az arra járóknak. Nem jó sem egészségügyi, sem biztonsági szempontból, sok esetben a városok kulturális értékeit is károsítja, és nem segíti a hajléktalanságból való kiemelkedést sem. Nem jó talán az sem, hogy egyes szervezetek beperelik az államot, ha egy-egy ilyen hajléktalantelepet felszámol, és a pereket megnyerik. Egyetértek azzal, hogy a magyar állam ennek a helyzetnek a megoldására törekszik.
Ahhoz azonban, hogy a helyzetet meg tudjuk oldani, ismerni kell a reális okokat és a lehetséges kivezető utakat. Felidézek néhány konkrét sorsot (egy hajléktalanokkal dolgozó keresztény szakember hajléktalan barátai közül néhánynak az életsorsát).
Katit még csecsemőként adták állami gondozásba, majd amikor tizenkét évesen nevelőszülőkhöz került, a „szülők” prostitúcióra kényszerítették, hogy a saját kisebb gyermekeiknek legyen élelemre való. Ma fogatlan, huszonéves, drogos prostituált.
Jenő „csak egyszerűen” elvesztette az állását, mert munkavégzés közben olyan súlyosan károsodott a látása, hogy elbocsátották a munkahelyéről, ahol harminc évig középvezető volt. Ötven-valahány évesen, egyedül, mert a szüleit már elvesztette, család híján a rendkívül művelt, értelmiségi, egyetemet végzett ember kétségbeesetten megpróbált mindent. Még raktárosnak sem vették vissza a volt munkahelyére. Kis lakásán és lassan rajta is meglátszott a nélkülözés. Várja, hogy nyugdíjas lehessen, de addig a közmunkások megalázó munkáját végzi. Kutyaürüléket szed közparkokban, egyre romló egészségi állapotban. Már nem látszik rajta, hogy ki volt aktív éveiben.
Jancsit, nem tudni, miért, kétéves korában állami gondozásba adták a szülei, majd a család, ahová került, évekig az istállóban tartotta a gyermeket az állatok között. Amikor hívő falubéliek hatéves korában kimenekítették a kisfiút, még egyáltalán nem beszélt. A család sajnos nem tudott róla gondoskodni, a gondjainkra bízták az autisztikus, értelmileg sérült Jancsikát. Azóta már elmúlt hatvanéves. Hetedik éve saját asztalánál rádiókat szerelget forrasztópákával, és este „hazamegy” megszokott éjjeli menedékhelyére, ahol „tartják az ágyát”.
Marcsit hat testvérével együtt másfél hónapos korában az anyukája adta állami gondozásba. Valószínűleg ekkor simogathatták meg őt utoljára önzetlenül. Édesanyja soha nem látogatta őket. Marcsi minden testvére, az ikertestvére is máshová került, másik intézetbe, akkor ez volt a „szokás”. A nevelők nem vehették fel a síró kicsiket, nehogy kötődés alakuljon ki közöttük. A kislány azóta egy ijesztően durva megjelenésű ötven-valahány éves nővé lett. Még a hajléktalanok között is kirekesztett, magának való, magányos farkassá vált.
Péter, amikor nyolcévesen hazaért az iskolából, az egész családját vérbe fagyva találta, mert nem tudni, miért, édesapja megölte az édesanyját, a kisöccsét, majd magával is végzett. Péter sokkos állapotban hetekig bujkált a környező erdőkben, mire megtalálták. Ma felnőtt, negyvenes emberként sem találja a helyét, nincs otthona.
*
Nem könnyen megoldható életsorsok. Talán összeszorult a szívünk, ahogy olvastuk őket. Ha nekünk kellene végigjárnunk az ő életútjukat, könnyen hasonló helyzetbe kerülnénk, főként akkor, ha nem lenne körülöttünk megtartó közösség, család. Ha őszintén körbenézünk ismerőseink, akár családtagjaink között, nagy valószínűséggel találunk olyan rokont, barátot, akit mi rejtünk el a társadalom elől. Ha nem segítenénk rajtuk, nagy valószínűséggel már ők is hajléktalanok lennének. Ha nem is élnek teljesen a mi normáink szerint, leg­alább emberhez méltó körülmények között vannak. Nekik, rajtuk mindig segítünk. Akinek nincs senkije, aki talán soha nem tartozott igazán senkihez, nem érdemli meg ugyanezt?
Ha valaki alkoholt fogyaszt, beül a gépjárművébe, és balesetet okoz, akkor mentőhelikopter megy érte. Mindent megteszünk, hogy ha vétkes is az ember, megmentsük az életét. Nem kérdezünk, hanem cselekszünk, gyógyítunk, még ha több millió forintos is a végszámla. A hajléktalan ember esetében pont fordítva működik minden. Kérdések, legtöbbször ítéletek sokasága záporozik, s a végkövetkeztetés az, hogy ő tehet az állapotáról, arról, hogy ebbe a helyzetbe került, hát segítsen magán. Vagy egyből magunkhoz mérve sokszor megugorhatatlan feltételeket szabunk: ha lesz munkája, ha…, ha…, akkor majd segítünk.
Az a kérésem a jogalkotóinkhoz, hogy ha szigorítják a törvénynek a közterületen való életvitelszerű tartózkodásra vonatkozó részét, akkor az Alaptörvény XXII. cikkelyének első két pontját is szigorítsák, amely pedig az állam és az önkormányzatok kötelességét ­fogalmazza meg: „Magyar­ország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit és a közszolgáltatásokhoz való hozzáférést mindenki számára biztosítsa. Az emberhez méltó lakhatás felté­teleinek a megteremtését az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.”
Úgy gondolom, ennek az első két pontnak a tekintetében igen sok teendőnk lenne. Kellene például sok állandó pszichiátriai ellátást biztosító kórházi férőhely. A hajléktalanokkal foglalkozó szakemberek javaslata alapján kialakítandó specifikus (végleges) egészségügyi-szociális ellátási forma teljes egészében hiányzik az ellátórendszerből. Garantálni kellene az addiktológiai és más kórházi kezelések elérhetőségét, kellő odafigyeléssel és empátiával való elvégzését a fedél nélküli honfitársaink számára is. Segíteni kellene abban, hogy a társadalom peremére szorult, de kiemelkedni vágyó emberek alacsony bérleti díjú bérlakáshoz juthassanak. Ma Magyarországon mintegy 30 ezer hajléktalan személy él, akikre alig több mint 10 ezer férőhely jut a szociális ellátórendszerekben. Kérem a jogalkotókat, hogy ezeknek a feltételeknek a megteremtése érdekében kezdjenek párbeszédet a hajléktalanokkal foglalkozó szervezetekkel, esetleg az egyházakkal is.
Az Egyház és a társadalom kincsei a szegények. A testvéreink ők is. „Egy társadalom emberiességnek legfőbb mércéje az, hogy hogyan bánik a szegénnyel, az időssel, a beteggel, a gyöngével” (XVI. Benedek pápa). Amit megteszünk eggyel a legkisebbek közül, azt Jézussal is tesszük, amit nem teszünk meg, azt vele nem tesszük meg (Mt 25,40.45).

Dr. Székely János püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK)
Caritas in Veritate (társadalmi kérdésekkel foglalkozó) Bizottsága elnöke

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.