Anyai nagyanyámék néhány utcával odébb laktak egy földes szagú szobakonyhás lakásban. Ablakaik az udvarra nyíltak. Kühteiber Károlyékat mindenki ismerte a Harrer Pál utcában. A nagyapám irtózatos erejű ember volt, a többi hajógyári munkással együtt naphosszat széles vaslemezt állt körül, és kalapáccsal verte, ütötte teljes erejéből. A nagyanyám azt mondta, estére jártányi ereje is alig maradt, beszélni nem sok kedve volt, megette a vacsorát és hamar lefeküdt aludni. Törékeny testű nagyanyám sokat betegeskedett, odahaza dolgozott varrógépén. Azt hiszem, tőle örököltem az olvasás szeretetét, bár neki nem lehetett annyi könyve, mint nekem. Nagyon szép hangja volt, énekelt a templom kórusában. Karácsonykor és húsvétkor a szeplősarcú Vogel plébános úr arra is megkérte, hogy működjön közre az ünnepi műsor elkészítésében. A pap nagyon elégedett volt az amatőr színjátszó kör tagjaival, akiket a környékről verbuváltak. „Dicséretes dolog ez a színjátszás, segít átvarázsolni az emberek lelkét, elfeledteti velük a sok szenvedést és örömöt teremt a lényük mélyén”, mondogatta minden próba után. Legfeljebb amiatt lehetett hiányérzete, hogy a kis Jézus szerepére nem találtak újszülöttet, így egy kellőképpen bebugyolált játékbaba lett a Megváltó.

Már a második adventi gyertya is égett a koszorún, amikor egy hétfő reggelen nagyanyám izgatottan kezdte mesélni szaporán öltözködő álmos arcú férjének.

– Éjjel katonákkal álmodtam, Károly. Azután ölembe borult a tányér, valaki nevetett és hívott. Vajon mit jelent ez?

Álmát elmesélte a plébánosnak is, aki rögtön megfeddte, amiért ilyen butaságokon töpreng. Az egyik szomszédasszony szerint azt álmodta meg, hogy hamarosan unokájuk fog születni. Mikor ezt meghallotta a nagyapám, mérgében akkorát vágott öklével az asztalra, hogy táncolni kezdtek a tányérok meg az evőeszközök.

– Hogyan szülhetne Katalin gyereket a tudomásunk nélkül? – háborodott fel. – Másfél éve, hogy nincs itthon, de csak megírta volna, ha kisbabát vár.

– Félnek a haragodtól, annyira csúnyán bántál velük.

– Ne rám haragudjon, hanem arra a munkakerülőre, akivel összeköltözött! Talán én tehetek arról, hogy annak a Pista gyereknek csak az ivászaton meg a mulatozáson jár az esze. Hajnalig húzatni a Rácz Ferkóval, meg beleüvölteni az éjszakába, hogy „Fizetek, főúr! Volt egy feketém, / És egy életem, amit elrontottam én!” A saját életét, azt rontsa el, de ne az én lányomét. Nem bírták elviselni az igazat, azért hagytak el minket. Majd rájön, milyen ember a vőlegénye, ne félj, akkor azonnal hazajön.

Karácsony előtti napon belázasodott az a férfi, akinek Józsefet kellett volna alakítani a betlehemes játékban. A plébános személyesen ment el a Harrer Pál utcába, hogy rábeszélje a nemes feladatra Kühteiber Károlyt, aki először tiltakozott, de néhány pohár pálinka után belátta: rajta kívül más nem mentheti a helyzetet. Az elmúlt hetekben odahaza számtalanszor elpróbálták, hogyan adja majd át angyalszárnyakkal ékesített nagyanyám a Szent Családnak a Megváltót.

Az előadást a megbeszéltek szerint el is kezdték a szentmise után, ám a nagy kapkodásban senki sem vette észre, hogy nincs meg a játékbaba. Nagyanyám csak állt sápadt arccal a jászol előtt, ám a következő pillanatban a szüleim beléptek velem a templomba. Édesanyám odavitt a jászolhoz. Én kinyitottam a szemem és a fényözön láttán hangosan felsírtam. Nagyapám szemeiből pedig kicsordultak a könnyek, amint a kezébe vett.

Letette az asztalra a palettát az ecsetekkel együtt, és töltött magának egy pohár pálinkát, majd elfoglalta kedvenc helyét a kertre néző ablakkal szemben. Mialatt az ócska fotelben tűnődött, érvek egész sorát gyűjtötte össze azért, hogy lebeszélje magát e munkáról. „Nem vagyok méltó rá, hogy ezt a témát megfessem… Fáj a csuklóm meg a derekam, az orvos is megmondta, hogy ne erőltessem magam, inkább pihennem kéne. Különben sem éri meg, túl nagy munka ez ingyen… Az atya persze csalódni fog bennem, de majd kitalálok valami elfogadható magyarázatot…” Felállt a karosszékből, odament az asztalhoz a szemüvegéért, és addig vagdosta a földhöz, míg ki nem tört belőle a két bifokális lencse. Utána elégedetten üldögélt, kezében a pálinkásüveggel és a stampedlis pohárkával. Szorgalmasan töltögetett magának egészen addig, míg el nem bóbiskolt.

Arra ébredt, hogy ugat a kutya a kertben, hunyorogva tekintett ki az ablakon. Erősen sütött a szemébe a nap, csak annyit látott, hogy két jókorára nőtt alak áll a kertkapunál. Nagy fekete gépkocsival érkeztek, a típusát nem tudta megállapítani, kicsit távolabb parkolt, az utca túlsó oldalán.

– Kit keresnek? – kiáltott nekik az ablakból.

– Özvegy Tamás Ferencet – mondta az egyik.

– Én vagyok. Mit akarnak?

– A megyei szociális osztályról jövünk – felelt a másik.

– Engedjen már be, fontos ügyben járunk el!

Tamás megvonta a vállát; még érezte fejében a hátradobott pálinkákat, talán ezért is viselkedett a szokottnál elővigyázatlanabbul. Megkötötte az öreg pulit, ajtót nyitott a két jól öltözött idegennek, és betessékelte őket. A konyhában ültek le.

– Az eltartási szerződés ügyében jöttünk – kezdte az egyik, felváltva beszéltek. – Új szociális otthon nyílik a megyében, most mérjük fel az igényeket. A bácsi is jogosult rá. Nem kerül semmibe, csak a házat kell leadni, és máris költözhet. Hoztunk szóróanyagot is.

A festő hol az egyikre, hol a másikra nézett, s míg a férfiak szóval tartották, az is felmerült benne: „hogyan szabadulhatna meg ettől a két alaktól?”

– Nem kell sokáig töprengeni, bácsi. Már nagyon sokan előjegyezték magukat – folytatták mondókájukat, továbbra is felváltva. – Nemsokára csak a várólistán marad hely. Ha most aláírja a szerződést, az a tuti, és még kétszázezer forintot is kap a költözés költségeire.

Az egyik elővett egy köteg bankjegyet, és megmutatta Tamásnak. A festőnek mentőötlete támadt:

– Sajnálom, hogy nem olvashatom el a szerződést, mert épp az imént törtem el a szemüvegem.

Gyűrött, rövid ujjú kockás ingének felső zsebéből előhúzta, hogy megmutassa. Arra kérte őket, hagyják nála a papírokat, majd ha visszajött az optikustól, elolvassa. Ez nem tetszett a két férfinek.

– Az nem jó nekünk – mondta ugyanaz, aki az imént a pénzt mutogatta. – Inkább visszajövünk valamikor, néhány nap múlva.

Azután faképnél hagyták az idős embert, akinek már gyöngyözött a homloka. Addigra belátta, hogy a pálinka túl könnyelművé tette. Mikor a két férfi elhajtott a gépkocsival, nagyot sóhajtott. Most kezdett félni csak igazán, mert eszébe jutott, mennyire kiszolgáltatott helyzetben van. „Mit csináljak, ha visszajönnek… akár kényszeríthetnének is, hogy írjam alá… Ezek nem a megyétől jöttek… A házam kell nekik.” Hogy nyomasztó gondolataitól szabaduljon, odaállt a vászon elé, és határozott vonásokkal folytatta a képet. Még aznap délután befejezte Jézus Krisztus alakját, három nappal később pedig az egész kép elkészült. Következő reggel elindult vele a káplánhoz. A papot nem találta otthon. A házvezetőnőtől tudta meg, hogy egy férfihez ment látogatóba a kórházba. Az asszony megkínálta teával, és mivel örült, hogy van kinek elmondania új pletykáit, rögtön elmesélte, mi történt tegnap kora este. A rendőrök elfogtak két férfit, akik már hetek óta rettegésben tartották a környéken élő idős embereket: különböző ígéretekkel vagy zsarolással pénzt csaltak ki tőlük, de akadt olyan is, akit majdnem otthontalanná tettek.  

„Anya sohasem olyan higgadt, mint apa”, jutott eszébe néha. „Vele alig lehet valamit rendesen megbeszélni, állandóan aggodalmaskodik, és gyakran veszekszik is. Állandóan elefántot csinál a bolhából.”

Gyerekfejjel nem vett tudomást arról, hogy ezeket a vitákat és veszekedéseket majdnem mindig ő kezdeményezte követeléseivel, engedetlenségével, önző kívánságaival. A veszekedések rendszerint azzal végződtek, hogy Edina sírva berohant a szobájába, ahonnét csak órák elteltével volt hajlandó kijönni. Addig sajnálta magát, és az összes barátnőjének elpanaszolta, hogy a világon mindenki rosszat akar neki, különösképpen a saját családja jár élen a gyötrelemokozásban.

Ha édesapja hazament, néhány higgadt mondattal helyére tette a dolgokat, kiváló diplomáciai érzékkel teremtette meg a családi békét, úgy, hogy egyik fél se érezze vesztesnek magát. A mérleg jegyében született.

„Ha élne, megértené, hogy nem tudtam megvenni a mesekönyvet az öcsémnek”, gondolta Edina, miközben ezen a szokatlanul meleg tavaszi estén hazafelé tartott. „Mire odaértem az áruházba, már bezárt a könyvesbolt. Annyi dolgom volt ma! Először is a barátnők, Ildikó kapott egy kölyökvizslát, annyira édes… vásároltunk is… és a gyorsbüfébe is be kellett ugranunk, mert nagyon megszomjaztunk. Igaz, hogy megvehettem volna tegnap vagy tegnapelőtt, de akkor sem értem rá. Apának bátran elmondhatnám, hogy nem tartottam be, amit ígértem; nem vásároltam meg az öcsémnek születésnapjára a kedvenc meséjét.”

Az általános iskola színjátszó csoportja nemrégiben mutatta be a szülőknek A kis herceg című mesét, melyben Miki három szerepet is játszott: a hiút, az üzletembert és a lámpagyújtogatót.

Edina szeme könnybe lábadt, mert eszébe jutott, amit előadás után az öccse mondott: – Úgy játszottam, mintha apa is velünk lenne, és közöttetek ülne a nézőtéren.

Kora estére a hőség elcsigázottá tette az embereket. A kereszteződésnél a villamos egy tehergépkocsival karambolozott, a szirénák szüntelen harsogása pattanásig feszítette az idegeket. Bámészkodók állták körül a felborult teherautót, a sisakos tűzoltók nehézkesen tessékelték őket hátrább. Akadtak köztük guberálók is, akik szerették volna megszerezni a szanaszét hullott fémtárgyakat. Lomtalanítás volt a környéken. Már reggel óta zörögve és csörömpölve járták az utcákat a tetőcsomagtartóval felszerelt pótkocsis járművek.

Edina gyalog indult hazafelé. Kikerülte a járdára kiszórt ócskaságokat. Szeme néha megakadt egy-egy tréfás külsejű guberálón. Mosolyogva nézte az egyik strandpapucsos férfit, aki zseblámpával bevilágított minden árnyékos zugba, hátha felfedez valamilyen kincset. Amikor a fehér fény egy kisebb halom könyvre vetült, azonnal észrevette az egyik borítón a sárga hajú kisfiút, bő köpönyegében, bal kezében a karddal. Izgatottan megvárta, míg a zseblámpás befejezi a kutakodást, majd odament a mesekönyvért. Rátalált A kis hercegre, Antoine de Saint-Exupéry rajzaival. Belelapozott: az oldalai hibátlanok voltak; fehér fedele kissé bepiszkolódott.

– Mutasd, mid van! – szólt rá egy durva, borízű hang a hirtelen fékező Zsiguli volánja mögül. A férfi kidugta a fejét, majd csalódottan legyintett és továbbhajtott. Felhangosította autórádióját, melyből Edina édesapjának egyik kedvenc dala szólt.