Rab Zsuzsa |
Ez a valaki ismeretlen, kezében a megkapóan szép kötettel, velem együtt tudja, hogy a magyar Kalevipoeg 1985-ben került az olvasó kezébe. Rab Zsuzsa költötte át a tizenkilencezer-nyolcvanhét (!) verssort Bereczki Gábor eleven nyersfordításából.
Olvasótársamtól-társnőmtől megkérdezném: ismeri-e Rab Zsuzsát? Ha nem vagy alig, hadd írjam ide: Rab Zsuzsa költő huszadik századunk műfordítás-irodalmának egyik legnagyobb nyelvművésze volt. Nyolcvanöt éve született, de már tizenhárom esztendeje csak lélek szerint van jelen.
A Pápán világra jött Rab Zsuzsa olyan dunántúli költőelődökre tekinthetett vissza, mint Berzsenyi, Babits, Illyés, Weöres. Tizenhét éves gimnazista volt, amikor Fény felé című első verseskönyvecskéje Székesfehérváron megjelent. A háború befejezése után, ősszel már pesti egyetemi polgár, Trócsányi Zoltánnak, az orosz nyelv professzorának növendéke. Fordítani is oroszból kezd, első kollokviumán egy Puskin- vers átköltésével arat sikert. Utána is minden költői színességét a műfordításnak rendeli alá. Gyönyörű tehetségének akkor lettem bámulója, amikor csaknem ötven évvel ezelőtt szinte ugyanaznap lapozhattam föl az Ékes fehér hattyú című kötet orosz népdalátköltéseit és a Mai orosz líra újhullámos fiataljai: Jevtusenko, Vinokurov, Voznyeszenszkij, Rozsgyesztvenszkij magyarul megszólaló verseit.
Rab Zsuzsa a lelke legmélyén érezte, milyen az orosz népdal – „Ösvény szélén álldogáltam, csipkeágat törtem” –, és mennyire ráérzett a fiatalokra: „madárfiók-rebbenéssel mozdulsz” (Vinokurov); „Csillagi fény, emeletsorok égbe növő tűzvésze – szeretlek” (Voznyeszenszkij).
A versekig sok prózafordításon nevelte magát. Olyan remekléseken is, mint Csehov jó néhány novellája. Dunántúli magyar szavaival szólalt meg a pesti színpadon A Turbin család napjai, Bulgakov színműve. Cikket, elő- és utószavakat, esszét egyaránt írt. Előbb-utóbb mégis végleg a vers, a vers, a vers mellett tette le a garast! Históriás énekek, egyházi ájtatos énekek tolmácsolója: „Tisztaságos, ékes Szűzanya, hol hajtottad le fejed éjszaka?”
Ő magyarította a két nagy költőnőt, Cvetajevát és Ahmatovát. Neki köszönjük, hogy oly szívbe markoló szépséggel szólal meg Szergej Jeszenyin csaknem minden jeles költeménye. Egyetlen kezdő verssort idézek csak: „Bokraink közt már az ősz barangol.”
A költő Rab Zsuzsa hosszú-hoszszú évek, főként klasszikus és mai orosz költemények százainak fordítása után jelentkezett ismét saját költeményeivel: Aranyvasárnap című könyvével, 1968-ban. Ezt a Kő és madár követte. Új versei közül számomra az egyik legkedvesebb a Paszternak melódia. Bravúr! Különös kis remekmű. Az a teremtő vér lüktet benne, amely az ő magyar költőszívéből áramlott át orosz műfordításaiba, majd tért vissza önnön versébe. Mintha csakugyan Borisz Paszternak írta volna. Pedig a poetessa Rab Zsuzsa: „Az asztal-hómezőre nézni nem merek, mert távolodó hangod tépi fel…”
Meg kellene számolnom a költőket, akiket fordított. És nem csupán az oroszokat, grúzokat, örményeket, de például Rilkét is.
Kedves ismerős-ismeretlen valaki, valahol! Olvassunk most együtt. Bámuljunk és csodálkozzunk: mennyi tüneményes erő kellett ahhoz, hogy a magyar Kalevipoeg megszülessék. Észt, nyolcszótagos sorai mintha az ősi magyar nyolcas zenéjével szólnának.
„És ugye maga is rengeteg közül rátalál egy-két betűimre?” „Magányos madárként”; „hajnal hírül hozója”; „lenge lepkeként libegni”; „habzó hullámok hintáztak”; „így lett nyugvó nyoszolyája, védett vacka a vándornak”.
Látom –- ha behunyja szemét, talán maga is láthatja –, az apró termetű, kissé gömbölyded Rab Zsuzsa éppen lefelé siet a sajtóház lépcsőjén. Mindig siet. Vár rá az íróasztal a rózsadombi házban. Messziről mosolyog almapiros arca…