Zoltán, a király

Az elrettentő példákat hosszan sorolhatnánk, de itt néhány kiragadott eset is bőven elég. Megtörtént, hogy amikor egy celeb-vetélkedőben a játékosoknak Árpád-házi királyokat kellett felsorolniuk, ők gondolkodás nélkül különböző férfineveket kiáltoztak: Albert, Lajos, Róbert, Zoltán, Zsigmond… S amikor hatodiknak véletlenül jót mondtak: István, akkor a közönség hisztérikusan, fejhangon visítva ünnepelte őket – nyilván a lelátó előtt álló tapsember vezényletével. Egy másik műsorban – alig két hete – vidéki megyeszékhelyeink színházait kellett megnevezni. A nem túlságosan bonyolult válaszra egy olyan színművész vállalkozott, aki történetesen maga is vidéki színházigazgató – és beletört a bicskája, mert két megyeszékhelyünk teátruma nem jutott eszébe, a Győri Nemzeti Színház nevét pedig rosszul tudta. Egy színházdirektor… Ám az a hetvenéves színész sem állított ki magáról különb bizonyítványt, akitől azt kérdezték, hogy ki írta a Hajnali részegség című verset – mire riadtan válaszolt: József Attila!


Milyen színű a pitypang? – tudakolták a stúdióban az ismert televíziós személyiségtől, az egyik vetélkedő állandó házigazdájától, ő pedig rávágta: fehér… Mit jelent az a szó, hogy izoláció? – faggattak egy túlkozmetikázott csinibabát, aki tanácstalanul felnyögött: passz… Nézőként annak is szemtanúja voltam, amikor a rivaldafényben egy fiatal férfi híresség állt (tekintete a crÇmagnoni előemberét idézte), és kiderült: a kékfestésről azt hiszi, hogy az egy „kék festmény”, Sümeg városáról pedig még csak nem is hallott, és szerinte az Süveg, mert az legalább jelent valamit. A közönség mindeközben végig tapsikolt és visítozott a gyönyörűségtől, és soraikban egy se bírta mondani, hogy ez bizony szánalmas. Az is megfontolandó, hogy a vetélkedők szerkesztői nyilván az értelmesebb jelentkezők és hírességek közül válogatnak – tehát az efféle ostobaságokat a társadalom, a celebvilág vállalhatónak minősített része produkálja. És miért ezeket az alakokat tartják vállalhatónak? Miért nem a valóban művelt, olvasott és intelligens emberek kerülnek a képernyőre?

Az ilyen műsorok megerősítik a gyanúm: az általános műveltség fogalma érvényét veszítette – legalábbis már évtizedek óta nem azt jelenti, amit Európa bizonyos országaiban évszázadokon keresztül értettek rajta. (Vagyis ugyanúgy járt, mint a keresztény Európa kifejezés.) A jelenlegi oktatáspolitika néhány héttel ezelőtt kiadta a szemléletváltó jelszót: a hangsúly eddig az oktatásra esett, mostantól viszont a nevelés számít. Ez örvendetes is, meg nem is. Ha a tényekre építő, tudásalapú oktatásnak ez lett az eredménye, akkor mi várható a jövőben? Vajon meddig süllyed a mérőón?