Villanófényben Tornyai Gábor
Fotó: Lambert Attila

 

Ezt ajándékba kaptam Istentől. Tudom, hogy sok paptársamnak küzdelem kiállni az emberek elé, és megszólalni. Én azt a képességet kaptam, hogy tudok beszélni. Összeállnak bennem gondolatok, meg tudom formálni őket” – mondta a híveinek mosolyogva egy prédikációban Tornyai Gábor, Székes­fehérvár-Öreghegy plébánosa. „A humornak megvannak a határai. Lehet poénkodni, viccet csinálni nehéz dolgokból, de mindig úgy, hogy a keretek megmaradjanak. Nem szerencsés, ha úgy lépek át határokat, hogy nem egyértelműek a szerepek. Nem akarok bohóc lenni, hanem egészséges, életvidám pap. A humor segít, hogy jó viszonyban legyek az emberekkel.” A fiatal papban emellett ott van az egészséges önszeretet is. A híveinek is gyakran beszél arról, mennyire fontos, hogy felfedezzük megajándékozottságunkat, hogy tudatosítsuk értékeinket, és ne feledjük, Isten a gyengeségeinkkel és a hibáinkkal együtt, a bűneink ellenére is szeret minket.
Gábor atya nemcsak prédikációiban találta meg a megszólalás és megszólítás lehetőségét. Évek óta „társműsorvezető” a fehérvári közszolgálati rádió egyik műsorában. „Klasszikus reggeli csacsogós-nevetős műsor ez, nem vallási. Ebben a hétköznapi helyzetben én katolikus papként vagyok jelen, hogy az emberek megértsék, a pap is ember. Beviszem a műsorba az aktuális ünnepeinket, az egyházmegye programjait, de nincs semmi hivatalosság, egy jókedvű ember beszél sokakat érintő témákról, a főzéstől az aktuális mozifilmekig” – mondja a plébános. A vallási műsorokat alapvetően vallásos emberek hallgatják, a reggeli adást azonban bárki, ezért missziós lehetőségként tekint erre a fajta rádiózásra. Meséli, jó néhány találkozás során ráismertek már, érezte az alapvető bizalmat, és így könnyen elindult a beszélgetés. „Majdnem minden kedden reggel adásban vagyok. A visszajelzések azt mutatják, hogy bejött a dolog, így olyanokhoz is eljuthatok, akiknek nincs közük a templomhoz.”
Tornyai Gábor a családjából, a gyermekkorból hozta életvidám látásmódját. „Nem voltunk vallásos család. Édesapámék nyolcan voltak testvérek, mindannyian Fehérváron éltek. Nem volt olyan hónap, hogy ne tartottunk volna családi bulit. Együtt voltunk, jól éreztük magunkat. Csak a nagyapám halála után kezdtünk templomba járni, az egyik évfordulós misén álltam be ministrálni a testvéremmel. Ottragadtunk, megfogott a közösség.”
Ez az élmény megerősíti közösségépítő eltökéltségét. Az öreghegyi plébániát „papi Kánaánként” írja le. Sokan, sokféle korosztályból járnak itt templomba. Elődje, Glósz Ervin atya jó alapokat épített, s a hetvenes-nyolcvanas években erős plébániai közösség alakult ki ebben a jórészt értelmiségiek lakta városrészben. Gábor atya számára a cél az, hogy a közösségek „maguk akarjanak életet maguknak”, s ő plébánosi lehetőségeivel mindenben támogatja őket. „A közösség megtartó erő” – vallja, és folyamatosan figyeli, kit hova tud meghívni. Az is fontos számára, hogy nyisson a város felé, ezért munkatársaival együtt népszerű témákkal kapcsolatos rendezvényeket kezdeményez. „Így a liturgikus kereteken kívül is találkozhatunk.”
Jó gyakorlatok sokaságával büszkélkedhet a plébánia, de folyamatos az útkeresés, hogy közönségből közösség, kötelességből személyesség legyen. Ez a szemlélet hatja át Gábor atya gyakorlatában a szentségekre való felkészítést, a katekumenátust is. Gyakran tapasztalja a fiatalok és a felnőttek körében is, hogy szétválik a hétköznapi és a vallásos élet, a szórakozás és a hitgyakorlás. Az utóbbira elvárások nehezednek, az előbbiben pedig ott a felszabadultság. Ő ezzel szemben hiszi, hogy a kereszténység természetes dolog, felszabadult életállapot, ha megtaláljuk az igazi lényegét, a szeretetkapcsolatot. Ha ennek tudatában élünk, „a hétköznapjainkban is benne van Isten”. Gábor atya ezen a szemüvegen át nézi a világot, és azt keresi, hol találja meg Isten keze nyomát.
„Számomra ajándék, hogy így élhetek. Hálát adok a családomért, a közegért, amelyben felnőttem. Talán azért kaptam a meghívást, hogy akiknek nem adatott meg mindez, azoknak életörömömmel, vidámságommal segíthessek, hogy leszakadjanak róluk terhek, és elinduljanak egy úton, amely a sötétségből a világosság felé vezet. Úgy érzem, a helyemen vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek.”