Villanófényben Száraz László
Fotó: Bókay László

 

László atyát, aki korábban a piliscsabai plébánián szolgált, tavaly nyáron kérte fel a püspöki konferencia, hogy legyen a budapesti Központi Papnevelő Intézet spirituálisa. „Isten biztató mosolya volt ez számomra – mondja örömmel a megbízatásáról szólva. – Bizalmat éreztem: az emberekét, s főként a Jóistenét.” A munkájával kapcsolatban is a bizalom építésének fontosságáról beszél: „Hosszú történet ez. Fokozatosságot, bensőséges találkozásokat igényel, és kölcsönös, érzékeny figyelmet a másik rezdüléseire. Elérhetőnek, megszólíthatónak kell lenni. Úgy venni részt a másik ember életében, hogy az megtalálja, amire Isten hívja őt. Tudni kell segíteni, ugyan­akkor nem beavatkozni a sorsa alakulásába. S főként arra vezetni, hogy képes legyen maga megkülönböztetni Isten hívását a másfajta belső késztetésektől.”
Ma spirituálisként szolgál abban a közegben, amelyben egykor maga is papnövendékként élt. Az évtizedek hozta változást így értékeli: „Mi annak idején egy zártabb, védettebb környezetben készültünk a papságra. A világ ma nagyobb tudatosságot kíván azoktól, akik a papi szolgálat mellett döntenek, mert könnyebb eltévedni. Az élet sötét oldala napjainkban nagyobb erővel mutatkozik meg, ugyan­akkor álca mögé rejtőzik. A papnövendékeket ma nem lehet intézményesen elkülöníteni a világtól, kár is lenne megpróbálni ezt. A mi tanulmányaink idején, a diktatúra éveiben a lelkipásztori képzés tartalmát meglehetősen szűkösre szabták. Az Egyház templomfalakon kívüli közösségi életével nem­igen foglalkozhattunk. Ma viszont sokkal nagyobb a papképzés mozgástere, az Egyház életének teljes gazdagságát megmutathatjuk a papságra készülőknek. A mai növendékek számára egyfelől tehát erősebbé váltak a világ hatásai, másfelől a korábbinál jóval teljesebb és színesebb képet kaphatnak az Egyházról.” Mind­ez komoly feladatot és nagy felelősséget ró a papságra készülőkre és nevelőikre egy­aránt – fogalmaz László atya.
Véleménye szerint az Eucha­risztia ajándékán túl minden növendéknek elsősorban élő papi közösségre van szüksége. A szemináriumi elöljárók törekszenek arra, hogy ezt egymás között megélhessék, és a papságra készülőket is ennek keresésére hívják. László atya úgy véli, a lelkipásztor elmagányosodása nagyon veszélyes folyamat. „Papi találkozásaink nem pusztán a közös pihenésre adhatnak alkalmat, hanem a belső megélések, a sebek, a nehéz­ségek őszinte megosztására is. S arra, hogy tüzet fogjunk egymástól, és újra meg tudjuk élni azt az örömöt, amely eredetileg betöltött minket.”
László atyát már gyermekként megérintette egy plébánia gazdag közösségi élete. Gimnazista korában Arató Miklós ciszterci atya plébániai ifjúsági közösségébe került, és itt érte a papi életre szóló meghívás. Ennek örömét vitte magával a szemináriumba. Papságának kezdete óta közösségi plébániában gondolkodik. Első állomáshelye Budakeszi volt, ahol az evangéliumi élet szép jeleivel találkozott, házaknál összejövő bibliás csoportokkal, ifjúsági programokkal, nyári táborokkal. A következő szolgálati helye, Tököl akkoriban még igazi falusi életet élt, s ez izgalmas helyzetet jelentett számára. A rácok hűséges, hagyományos vallásossága határozta meg a közösség életét, de nyitottak voltak az új kezdeményezésekre is, a közös imára, beszélgetésekre a Bibliáról. László atya nyolc évet szolgált Tökölön, ott élte meg a rendszerváltást is, amely számos új kihívást hozott magával az Egyház számára. A tököli plébánosnak például a helyi börtönpasztoráció feladatát. „Az egyetlen támpontom az volt, hogy sorkatonaként már éltem együtt büntetett előéletű emberekkel. Ez adott némi rálátást az ismeretlen feladatra, és igyekeztem tenni a tőlem telhetőt.” Móron, a következő szolgálati helyén is része volt egy hasonlóan kalandos megbízatásban. „Egy átmeneti időre kineveztek iskolaigazgatónak, külön állami engedéllyel és minden képesítés nélkül. Az intézmény fennmaradása ugyanis kérdéses volt, és úgy tűnt, hogy a plébános az, aki a legnagyobb eséllyel tud szót érteni a közösséggel ezen a poszton.” A Móron és a környező falvakban eltöltött tizen­öt évet így összegzi László atya: „Amikor odakerültem, már voltak szép kezdeményezések. Ezeket igyekeztem támogatni, figyelemmel kísérni. Magam is részesévé váltam az eseményeknek, együtt gondolkodva, közösen imádkozva az emberekkel.”
A móri évek után négy esztendőn át Piliscsabán és Klotildligeten szolgált, ahol jól működő, sok-sok családot érintő, gazdag közösségi élet fogadta. László atya szerint fontos, hogy a pap „szikrát pattintson” a közösségi élethez, és mindent megtegyen azért, hogy jó tűz legyen belőle. Ahol már ég ez a láng, ott pedig hol táplálni kell, hol határok közé szorítani, s ehhez nagy figyelemre és alázatra van szükség.
Eddigi szolgálatára visszatekintve László atya úgy látja, a legnagyobb nehézséget az jelenti, ha konfliktusok vannak a közösség tagjai között.
„A megoldatlan emberi kapcsolatokra ugyanis nem lehet hitéletet építeni. Ha nincs kiengesztelődés, akkor az alapok szintjén meglévő repedés a közösség épületén is megmutatkozik. Ahol makacs haragok, lezáratlan viták vannak, ott előbb-utóbb megtorpan a plébániai közösség élete” – mondja meggyőződéssel.
László atya harminckét év plébánosi múltra tekint vissza, és örömmel fogalmazza meg: „Ha nem is nehézségektől mentes, de családias egyházközségekben szolgálhattam. A világi hívek élő jelenléte vett körül, és bekapcsolódásuk a plébánia életébe sokak számára jóval többet jelentett a hivatalos egyháztagságnál.” Mélységes derűvel vallja:
„Jó papnak lenni, határozottan jó.” Majd hozzáteszi: „Londonban egy alkalommal úgy mutatták be Händel ­Vízizenéjét, hogy a zenekar nem egy hangversenyterem színpadán, hanem a hullámzó Temze folyón, hajók fedélzetén játszott, a karmesternek pedig így kellett összhangot teremtenie a zenészek között. Gyakran jut eszembe ez a kép, amikor a papi szolgálat kihívásaira és örömeire gondolok.”