Fotó: Merényi Zita
„Csak azt sajnálom, hogy ilyen gyorsan eltelt” – summázza papsága tizenhat évét Németh Gábor atya, akit júniusban neveztek ki a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Titkársága irodavezetőjévé. Érettségi után lépett be a győri szemináriumba. Teológiai tanulmányait a Győri Hittudományi Főiskolán, majd Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen végezte. 2002-ben szentelték pappá. Ezután kápláni évek következtek a győr-nádorvárosi Szent Kamillus-plébánián, majd nyolc éven át prefektus volt a győri szemináriumban, s mellette erkölcsteológiát és etikát tanított a hittudományi főiskolán és a Széchenyi István Egyetem Kautz Gyula Gazdaságtudományi Karán. Az utóbbi években plébánosként szolgált Győr-Kisbácsán.
Gábor atyával júniusban beszélgettünk. Búcsúzott plébániai közösségétől, második szülővárosától, Győrtől, és készült új feladatára, amely Budapestre szólítja őt. Beszélgetésünkre éppen egy gyémántmiséről érkezett haza, amelyet gyermekkora és ifjúsága papjával, Bindes Ferenc atyával ünnepelt Piliscsabán. „Én vagyok az egy tizenketted rész” – mondta. Ferenc atya neveltjei közül ugyanis tizenkét fiú követte a papi hivatás útját. Németh Gábor rögtön érettségi után határozott az elköteleződéséről. Segítette ebben háromgyermekes vallásos családja, a soproni vallásos közeg, de legfőképpen Bindes Ferenc atya példája. „A döntés viszonylag könnyen jött. A kamaszgyerek nem a fejével, hanem az érzelmeivel gondolkodik. Ami éppen fontos a számára, arra felteszi az életét. Ha szerelmes, akkor arra. Ha a szerelme tárgya Isten, akkor azért tesz meg mindent, hogy egyre inkább lángoljon ez az érzés” – tekint vissza akkori, lelkesedéssel teli önmagára. Meghatározó volt számára a hitoktatójától látott példa. Sopronban, az akkor induló evangélikus gimnáziumban Bindes Feri atya tanította a katolikus hittant. Gábor atya itt ismerte meg őt, és csatlakozott az ifjúsági csoportjához is. „Éreztük, hogy szeret minket, hogy fontosak vagyunk számára. A plébánia életében nélkülözhetetlen és kötelező tennivalókat, például az ügyintézést, amikor lehetett, igyekezett más, megfelelő emberre bízni, így ő azzal tudott foglalkozni, ami igazán fontos. Sohasem mondott nemet, ha valaki gyónni szeretett volna, vagy lelki beszélgetésre érkezett” – mondja Gábor atya példaképéről. A szemináriumi évek a tanulás, a lelki építkezés időszakát jelentették a fiatalember számára. Nagy lépésnek élte meg, amikor két év után Rómába küldték tanulni. „Más világot éltünk a 90-es években. Még útlevél kellett ahhoz, hogy külföldre utazhassunk. Számomra a külföld akkoriban Csehszlovákiát és Ausztriát jelentette, akkor pedig egyik pillanatról a másikra Rómában találtam magam, ezerkétszáz kilométerre az otthonomtól, az Egyház szívében, egy soknemzetiségű közösségben” – emlékszik vissza a kezdetekre. Az új helyzet saját bevallása szerint eleinte félelemmel töltötte el, de aztán megértette, megszerette és nagyra értékelte a világvárost. „Róma olyan, mint egy svédasztal. Az egyénen múlik, ki mit vesz el belőle, és mennyire lakik jól. Megalapozható itt a tudományos karrier és az életszentség is. Számomra fontos volt a tanulás, ambíciózus voltam. Sokat adott Róma.”
Szakterülete az erkölcsteológia lett. 2002-ben jött haza, pappá szentelték, és megkezdte kápláni szolgálatát a győri kamillus templomban. Papi feladatai mellett folytatta a tudományos munkát is, erkölcsteológiát oktatott a szemináriumban. 2005-ben doktorált a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán erkölcsteológiából, s hamarosan megjelenik a bioetika alapkérdéseiről szóló könyve.
2006-ban kapta prefektusi kinevezését. Huszonkilenc éves volt akkor, ám korát meghazudtoló bölcsességgel végezte a feladatát. „A szemináriumban elöljárónak lenni olyan, mint főnöknek lenni egy cégnél. Azzal a különbséggel, hogy egy napon kollégáim lesznek azok, akiknek egykor a vezetőjük voltam. Ahogy egy családon belül, úgy itt is természetes, hogy adódnak konfliktusok, súrlódások, és nem mindegy, milyen sebeket okozunk egymásnak. Szerintem a jó vezető, ahogyan a jó családapa is, bölcs döntéseket igyekszik hozni. Tudja, mi az, amiért vállalni kell a konfliktust, és mi az, amit inkább el kell engedni.” Emellett nagyon lényegesnek érezte a családias légkör megteremtését és az őszinteséget, mindkét részről. Ebbe beletartozik a hibák beismerése és ismerete is. Fontos feladatának tekintette a Széchenyi István Egyetemen, leendő közgazdászok körében végzett oktatói tevékenységét is. „Fiatalokkal kerülhettem kapcsolatba, s ebben a világi közegben nem hivatkozhattam semmiféle tekintélyre, az Egyház nyújtotta védettség nélkül kellett felkeltenem a hallgatók érdeklődését. Úgy kellett viselkednem, hogy a kereszténység vonzó legyen azok számára is, akiknek nincs túl sok közük hozzá.” Szép eredményeket ért el, már a tantárgyfelvétel első napján betelt az etikakurzusra meghirdetett ötven-hatvan férőhely.
Gábor atya 2013-ban került Győr kertvárosi részébe, Kisbácsára, plébániai szolgálatra. Különösen fontosnak tartotta, hogy megszólítható legyen. „Azzal kezdtem, hogy mise előtt kimentem a templom elé, és igyekeztem megismerkedni a hívekkel. Később is megtartottam ezt a szokást, mert láttam, hogy így olyanok is bejönnek a misére, akik korábban nem tették. Itt várnak minket – ezt az üzenetet közvetítette számukra az, hogy a pap a mise előtt mindig ott állt a templom előtt.” Az itt indult beszélgetések folytatására aztán alkalom nyílt a rengeteg plébániai program során. „Ha a pap csak ül a plébánián, és várja, hogy történjen valami, abból nem sok eredmény származik. De ha a kezébe veszi a zászlót, és elindul, akkor lesznek, akik követik. Arra azonban ügyelnie kell, hogy ne csak a visszapillantó tükörbe tekingetve ellenőrizze, jönnek-e még mögötte.” A személyes kapcsolat rendkívül fontos. Gábor atya Ferenc pápa nyomán vallja, hogy a XXI. századi világ, amely őrült tempót diktál és az ember természetétől idegen jelenségekkel van tele, azt igényli, hogy megszenteljük, felemeljük. „A jézusi megközelítéssel: akkor tudunk választ adni az emberek problémáira, ha ott vagyunk közöttük.” Ennek jegyében alakította ki a plébánia életét is, és örömmel látta, hogy mindig akadnak olyanok, akik odaállnak a programok mögé. A közösségi alkalmak közül külön megemlítette a „szent csavargásokat”, amelyek során a hagyományos zarándoklatot kultúrával igyekezett ötvözni. Általában távolabbi úti célokat választott. „Külföldön nincs meg az emberekben az anyanyelv nyújtotta biztonság. Ha idegenek vagyunk egy országban, akkor kire számíthatunk? Csak arra, aki mellettünk van, aki ott ül előttünk, akivel közös élethelyzetben vagyunk. Ilyenkor jobban kinyílunk egymás felé.”
Új feladata, a püspöki kar titkárságvezetői teendőinek ellátása most nagy várakozással tölti el, és némi aggodalommal is. Főként amiatt, hogy vajon hivatali teendői mellett megélheti-e pásztori hivatását. Szeret papként szolgálni, és ismeri a hívekhez vezető utat. „Úgy kell viselkedni, hogy rokonszenvesek legyünk. Emberi módon. Manapság könnyű papnak lenni. Annyira túlhajszolt, ideges a mai ember, hogy ha csipetnyi mosolyt, türelmet, megértést tudunk nyújtani neki a mindennapi kommunikációban, akkor már nyert ügyünk van.”
