Villanófényben Bindes Ferenc
Fotó: Antal Lászlóné

 

Egymásnak adják a kilincset a vendégek az egyházközségi nővérek piliscsabai házának aprócska szobájában. Egyetemisták, meglett férfiak, családanyák, papok, szerzetesek, közéleti szereplők látogatnak el szerte az országból a tíz éve ideköltözött, nyolcvanharmadik élet­évében járó Bindes Ferenc atyához. A helybelieknek már a költözéskor feltűnt a Győri Egyházmegyéből érkezett idős pap: egy nagy csapat soproni fiatal költöztette, kísérte nyugállományba vonult idős plébánosát. „Felfigyeltek ránk, és hamarosan azt is láthatták, olyan ember érkezett közéjük, akihez bármikor be lehet menni. Ahol addig szolgáltam, ott sem volt soha zárva az ajtóm.” Ez a mindig nyitott ajtó jól jellemzi Ferenc atya immár közel hatvan éve tartó papi szolgálatát. „Az első plébánosi állomás­helyem Rábatamási volt. Oda is úgy költöztettek a fiatalok az előző kápláni állomáshelyemről. Amikor már minden bent volt a házban, a szomszéd felajánlotta, hogy segít becsukni a nagykaput. De én nem engedtem. Hét éven át mindig nyitva volt, éjjel-nappal.” A plébániára gyorsan beszoktak a gyerekek, itt volt, aki játsszon velük. Feri atya nagy szenvedélye, a foci, hamar megnyerte a hittanosokat. Gyerekkorában négy testvérével nőtt fel Hegykőn, földműves családban. „Nagyon jó volt nálunk a családi élet, velünk éltek a nagyszülők is. A falubeli gyerekek szerettek nálunk lenni. A doktorunk fia egyidős volt velem. Ott volt a gyönyörű kertjük, a játékok, az anyukája mindig könyörgött, hogy menjünk hozzájuk játszani, de nem jártak oda a gyerekek, hozzánk viszont jöttek maguktól.” Vajon miért? – adódik a kérdés, és Feri atyát hallgatva erre keresem a választ.
Feri atya nagy mesélő, nem véletlen, hogy gimnazistaként második lett az országos tanulmányi versenyen irodalomból. A színművészetire készült dramaturg szakra, vagy a jogi egyetemre, hogy újságíróként helyezkedjen majd el. Végül másfelé vezette az útja, de a mesélés és az írás végigkísérte az életét. Fiatal papként látta, hogy ugyancsak hiányosak a szocialista érában felnövő gyerekek hittani ismeretei. Tudta, hogy a száraz tananyaggal nem fogja megnyerni őket, ezért történeteket mesélt nekik. Évi és Ákos, két tizenéves mindennapjaiban elevenedtek meg hitünk tartalmai, és Feri atya hallgatóságát annyira lebilincselték a történetek, hogy ki nem hagytak volna egyetlen alkalmat sem a folytatásos „kateketikai szappanoperából”. Később a felnőttek számára is kitalált hasonló történeteket, és írásai ma is rendszeresen megjelennek a Győri Egyházmegye Hitvallás című lapjában.
Feri atya közösségi gondolkodásával is megnyerte az embereket. Utolsó állomáshelyén, Sopronban, ahol tizenhét évet töltött, még a nyugdíjas vasutasoknak is volt közösségük, és a falvakban is elérte, hogy közösségi alkalmakon gyűljenek össze az emberek. Nagybátyja, a Győri Egyházmegye egyik legkiválóbb papja, Bindes Pál atya volt a példaképe. „Szenzációsan tudott társalogni, igazi jó falusi plébános volt” – mondja róla Feri atya, aki maga is szerette a falut. Állomáshelyein mindenkit név szerint ismert, még a kutyákat is. „Szükség is volt erre, máskülönben nem engedtek volna be az otthon egyedül fekvő beteghez.”
A rá jellemző karizmatikus lelkülettel próbált hatni az emberekre. Az általa vezetett szemináriumok a Szentlélekkel való különleges találkozás alkalmai voltak. Feri atya arról mesél, hogy az emberek szívesen jöttek a plébániára, a gyerekek részt vettek a liturgiában, igyekeztek minden szertartást szépen végezni, és a templomban nemcsak misét tartottak, hanem például sok misztériumjátékot is játszottak. A gyerekekre és a velük való foglalkozásra már 1959-ben, a diktatúra legnehezebb éveiben is nagy figyelmet fordítottak a soproni domonkosoknál, kápláni állomáshelyén, Wrenkh Ede kanonok irányításával. Ezért aztán rendszeresen be is idézte őket az ÁVH. Az iskola épülete a templom mellett állt, és az igazgató reggelente felírta a ministrálni érkező gyerekek nevét. „Vékony jégen jártunk, bármikor jöhettek értünk. Mégis rengeteg volt a ministráns, és még táborozni is jártunk velük, egészen addig, mígnem a harmadik alkalommal lebuktunk.” 1963-ban mindkettőjüket elhelyezték Sopronból.
„Ahol szívvel-lélekkel, örömmel vagyunk jelen, ott nyitottak az emberek. Megmaradnak a hagyományos formák – első pénteken például mindig sorok álltak a gyóntatószék előtt –, de a hívek szívesen fogadnak olyan lelkiségi gyakorlatokat is, amelyek személyes istenélményhez segítik őket. A közösségépítésben mindig az első lépés a nehéz. Ha beindul a folyamat, akkor már minden megy a maga útján, és a közösség mintegy magát gyarapítja.” Az első lépés Feri atyánál a meghívás volt. Akivel kapcsolatban azt tapasztalta, hogy igényes a gyónásban, azt beszélgetésre hívta, így mindenütt közösség épült körülötte. Így volt ez Győr-Szabadhegyen, Rábatamásiban, Mezőörsön, Ivánban és 1991 és 2008 között a soproni Szent György-plébánián is. Pályájának egy szakaszában a tanítás is része volt az életének: 1989 és 1991 között a győri Papnevelő Intézet spirituálisaként szolgált. A harmadik olyan időszak volt ez az életében, amit szemináriumban töltött. Gimnáziumi tanulmányait ugyanis a soproni bencéseknél kezdte, de az iskolák államosítását követően a plébánosi pártfogással tanuló fiút a győri kisszemináriumba küldték. Az addig Sopronban, bejárósként tanuló diák nem szeretett ott lenni. „Túl intézeti volt az egész, még az ünnepekre is alig járhattunk haza” – mesél erről a nehéz időszakról. Kispapként találta meg a helyét a szemináriumban, ott életre szóló barátokat szerzett az évfolyamából.
Amikor az örömeiről kérdezem, Sopront említi. „A tizenhét évem alatt tizenkét fiúból lett pap, és sokan választották a szerzetesi hivatást is. Azt vallom, ha mindenki csak egyet hoz maga helyett, akkor nem lesz baj a jövővel.”