Fotó: Loósz Róbert
Elképzelhető, hogy valaki kamaszkorától tudatosan készül a papságra? Hogy ez az út egyenesen, kanyarok nélkül is haladhat? Berecz Tibort 2016-ban, 26 évesen szentelték pappá. Arcán egész beszélgetésünk alatt ott a mosoly, szavait is áthatja a derű és a nyugalom. A helyén van. Tibor atya a Pécsi Egyházmegye papja, ifjúsági referens.
A családja nem volt vallásos, édesanyja a szomszéd néni tanácsára küldte a fiát a templomba, első osztályos korában. Tibor beiratkozott hittanra, megkeresztelkedett, s onnantól fogva az osztálytársai vitték magukkal a hit útján. Egy kis faluban éltek, ahol az általános iskolás korosztályból mindössze tizenöt gyerek volt hittanos; a szomszéd faluból járt át hozzájuk a plébános minden héten. Tibort megfogta a pap személyisége. Akkor még csak azt érzékelte, hogy turpisságaik ellenére is nagy türelemmel bánik a gyerekekkel, s hogy a halk szavú, visszahúzódó ember bensőséges kapcsolatban lehet Istennel. Számára ő lett a jó ember mintaképe. Később már arra is fölfigyelt, hogy a plébánosuk mindig ott van az emberek között, s mindent megtesz a faluért, ami csak lehetséges. Felismerte, hogy a rendszerváltás körüli években mennyire fontos volt a faluközösség számára a templom. Az emberek pedig értékelték, hogy felújította. „A plébánosunk mindenütt látható nyomot hagyott maga után, a lelkekben is. A hitélet az ő példájára alapozódott meg bennem” – emlékezik Tibor atya.
Hetedikes korában jutott el először hittantáborba, s itt tudatosult benne, hogy pap szeretne lenni. A nyolcadik osztály elvégzése után a fiút a plébánosa Pécsre küldte, a ciszterciek gimnáziumába, majd nem sokkal később meghalt. „A Jóisten gondoskodott arról, hogy valakinek a tenyeréből valaki másnak a tenyerébe kerüljek. A gondviselés vigyázott rám, a gimnáziumban is voltak mellettem atyák.” Szükség volt az általuk nyújtott érzelmi támaszra, mert a családjából leginkább csak az édesanyja közeledett a templomhoz. „A szándékomat nem ellenezték a szüleim. Azzal támogattak, hogy elfogadták. Ma is mellettem állnak, érdeklődnek, mi van velem, de igazából nem értik, mi játszódik le bennem, ezért nem tudom beavatni őket a dolgaimba. Mást látnak belőlem, más dimenzióban élnek. Távolság van közöttünk, és ez nehéz, mert elszakadást jelent a szüleimtől.”
Tibor életében nagy változást hozott a gimnázium. Egy kis faluból került a megyeközpontba, és kollégista lett. „Ezek voltak a legszebb éveim” – mesél a családias légkör vonzásáról, a kórusról, az atyákkal mondott közös imákról, a beszélgetésekről, a hittanórákról, a diákmisékről. Nagy lendületet adott neki az akkor születő Antióchia közösség, ahova a diáktársai hívták meg. „A jámbor diákok közé tartoztam, a lázadó kamaszéveket is így éltem meg. Fontos volt számomra a töltekezés. A Jóisten kegyelméből világos volt számomra, hogy mit szeretnék, így nem sok olyan kört tettem meg, amiről tudtam, hogy nem az én utam. Boldogító érzésekkel készültem a papi szolgálatra, már maga az út is elköteleződés volt számomra, és a legszebb élményeim mindig megerősítettek. Tesszük a fát a tűzre, éget a lángja, de nem pusztít és felemészt, hanem energiát ad és élményt” – mondja megkapó derűvel. „A startlépésem mindig a mosoly. Ezt a Jóisten ajándékaként fogom fel.” Tibor rögtön a gimnázium után jelentkezett a szemináriumba. „Az érettségi idején sokat imádkoztam a helyes döntésért. Arra jutottam, ha tudom, merre vezet az utam, minek várakozó vágányra állni. Úgy éreztem, és a jelek is azt mutatták, hogy a helyemen vagyok ezen az úton, és bűnnek tartottam volna, ha nem e szerint cselekszem.”
Hétesztendei tanulás és egy gyakorlati év következett, amit részben a budapesti Központi Szemináriumban, részben Rómában töltött. „Hosszú volt a tanulás időszaka, és nem volt könnyű. Hálás vagyok Rómáért, azért, hogy az Úr olyan helyzetet teremtett számomra, amit magam nem választottam volna. Világot láttam, beletekintést nyertem a világegyházba, élő, növekvő közösségeket ismerhettem meg más országokban, és ezáltal új nézőpontokat kaptam.”
2016-ban aztán elérkezett a szentelés ideje, majd az első szolgálati év, Pécs-Kertvárosban. A hívek búcsúlevele és Tibor atya beszámolója is azt mutatja, hogy kölcsönösen megszerették egymást. A hívek azt írták, hogy Tibor atya mindig ráért, mindig oda lehetett menni hozzá. A szentmisék bemutatását és a gyóntatást ugyanolyan lelkiismeretesen végezte, mint a hittantanítást, a betegek látogatását, a temetést és az irodai munkát. Mindig szívesen kapcsolódott be a plébániai programokba. Ő maga pedig így vallott első szolgálati helyéről: ez a közösségi plébánia „lelki és emberi bázis lett számomra, ahova bármikor visszamehetek. Az ott töltött idő alatt új, korábban nem ismert feladatokat kaptam, és kialakult bennem az érzékenység például a hajléktalanok iránt. Megtanultam, hogy az életben sokféle szempont érvényesül. Feketén-fehéren gondolkodni talán biztonságot ad, könnyen meghatározza az identitást, de ha az önazonosságunknak az Úrral való kapcsolatunk az alapja, akkor ebből kell kiindulnunk, és ennek kell meghatároznia az emberekhez való viszonyunkat. Nyitottan és bátran kell odafordulnunk mindenkihez, a tőlünk nagyon különböző emberekhez is.”
Berecz Tibor Pécs-Kertváros után a székesegyházba került kisegítőlelkésznek. Ő az egyházmegye ifjúsági referense és egyetemi lelkész is. „Lelkesítő a fiatalokkal dolgozni. A szabadidejükből adnak, ezért vigyázni kell rájuk, hogy ne terheljük túl őket. Rengeteg lelkesedést kapok tőlük, együtt keressük, hogyan tudunk még több embert megszólítani. Lelkipásztor vagyok, ezt szeretném az életem középpontjába állítani. Keresem a barátságot Jézussal, a munkatársaként szolgálok, őérte és ővele teszem a feladataimat.”
