A velünk lévő Jézus
Fotó: Merényi Zita

 

Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust (NEK) Budapesten rendezik meg 2020-ban. Az ünnepi eseményre készülve hétről hétre egy imát imádkozunk templomainkban. Az alábbiakban a NEK honlapján közzétett elmélkedést adjuk közre.
A Jóisten ajándékozó szeretetét látjuk abban, hogy 2020-ban Budapesten rendezhetjük meg az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Ün­nepelhetjük Jézust az Eu-
charisztiában, megemlékezhetünk hűségéről, és kifejezhetjük belé vetett reményünket. A kongresszus ünnepi eseményére készülve imádkozzuk templomainkban hétről hétre ezt az imát. Azzal a vággyal tesszük ezt, hogy egyénileg és közösségileg is közelebb kerüljünk az Eucharisztia titkához, és ráhangolódjunk arra a kegyelmi ajándékra, amit a kongresszus ünnepe által Jézus készített számunkra, nemzetünk, Európa és a világ számára. Az ima meghív arra, hogy elmélyült lelkiséggel és cselekvő szeretettel készítsük elő az Úr útjait.
„Mennyei Atyánk, minden élet forrása! Küldd el Szentlelkedet, hogy az önmagát értünk feláldozó és az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust felismerjük, és egyre jobban megszeressük!”
A mennyei Atya minden élet forrása. A Szentháromság egy Isten életének dinamikáját a szeretet lendülete adja. A szeretet olyan belső erő és elköteleződés, ami arra késztet, hogy önmagunkat odaadjuk, és eggyé váljunk a szeretett személlyel. A szeretet erő, elköteleződés, figyelem, gyengédség és jóakarat.
Mi nem rendelkezünk olyan műszaki eszközzel, amellyel érzékelhetnénk Isten belső életét. Mikor azonban mély és igaz szeretetet élünk meg, valamiként ráérezhetünk Isten valóságára, életére: teremtő, szabaddá tevő, gondoskodó szeretetére.
Az Oltáriszentségben velünk lévő Jézus valóságos mennyország közöttünk. A kenyér és a bor színe alatt meghív arra, hogy belépjünk a Szentháromság életébe. Nincs itt, a földön műszaki eszközünk, hogy észleljük az „isteni szívdobbanást”. Ennél több van itt: ő maga.
Az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztust szemlélve felfedezzük, milyen az, aki szeret. Egészen önmaga marad, miközben isteni valósága a kenyér és a bor színe alatt rejtőzik el. Képes arra, hogy egyszerű legyen. Elérhetővé teszi magát. Van bátorsága odaajándékozni önmagát másoknak. Áldozatot hoz. Fel tudja vállalni törékenységét és kicsinységét. Erejét és méltóságát azáltal valósítja meg, hogy szabadsággal ajándékozza meg a másik személyt: kiszolgáltatja magát a szeretetnek.
„Ő Urunk és Mesterünk, barátunk és táplálékunk, orvosunk és békességünk. Adj bátorságot, hogy az ő erejét és örömét elvigyük minden emberhez!”
Jézust Urunknak, Istenünknek valljuk, ő a Mesterünk. Olyan személy, aki rendelkezik azzal a méltósággal és tekintéllyel, amivel a szeretet és az élet útjára tud vezetni bennünket. Amikor szemléljük és befogadjuk őt az Eucharisztiában, akkor ő maga közvetlenül kíván bennünket alakítani, formálni.
Barát számunkra, aki mélységesen ismeri az ember valóságát. Semmi sem idegen tőle, ami emberi. Ezért bármilyen helyzetben bizalommal fordulhatunk hozzá. Barát, aki bátorít, biztat, és néha szembesít is bennünket azzal, amiben változásra, fejlődésre van szükségünk. A vele eltöltött csendes időkben – a szentségimádások alkalmával – két barát időzik egymással. Egyszer az egyikünk szól, máskor a másikunk. Van, amikor hallgatunk. Nézzük egymást. Odafigyelünk a másikra. A baráti együttlétek alkalmával néha nagy dolgok történnek, máskor csak az együttlét számít. Előfordul az is, hogy nehéz vagy fájdalmas dolgok fakadnak fel bennünk éppen a szentségimádás – a baráti találkozás – ideje alatt.
Jézus nem retten meg azoktól a fájdalmaktól és gyengeségektől, amiket hordozunk. Az Eucharisztiában velünk lévő Jézus az orvosunk. Ő gyógyítani kívánja félelmeinket, legmélyebb aggodalmainkat. Ő valóságos Isten és valóságos ember. Egyedül ő képes arra, hogy a végességünkből fakadó szorongásainkat, a veszteségek és hiányok felett érzett aggodalmunkat, az elmúlás miatti fájdalmainkat orvosolja. Az Eucharisztia jelenlétében az örök Szeretet valóságában találjuk magunkat. Ennek a tapasztalatnak gyógyító ereje van.
Az eucharisztikus Jézus táplálékunk és békességünk. Mikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, Jézus teljes valójában belép lelkünkbe-testünkbe. Ő jön hozzánk, az értünk meghalt és feltámadott. És egészen személyes módon mondja ki a mi bensőnkben: „Békesség nektek!” Mi pedig az első tanítványokhoz – Mária Magdolnához, Tamás apostolhoz hasonlóan – mondhatjuk: „Láttuk, tapintottunk, érzékeltük az Urat!”
A szeretet arra késztet, hogy együtt legyünk, eggyé váljunk a szeretett személlyel. Ugyanakkor mindig meglepetés is. Az igaz szeretetkapcsolatban mindig több van annál, mint amit gondolnánk, remélnénk. A szeretet túlmutat magán a szeretettapasztalaton. Továbbvezet, kitágít, türelemmel teljes, és ha szükséges, megbocsát. Bátorságra van szükségünk, hogy a lelki meghittség tapasztalatából elindulva továbblépjünk. Ezért kérjük az Atyát, hogy bátorítson bennünket Szentlelke által, hogy a Jézussal megtapasztalt örömet másokkal is megosszuk.
„Add, hogy a készület ideje és az Eucharisztikus Kongresszus ünneplése egész hívő közösségünk, fővárosunk, népünk, Európa és a világ lelki megújulását szolgálja. Ámen.”
Az Eucharisztia ünneplése az egész világot beemeli Isten szent jelenlétébe. Jézus egyszerű és természetes anyagi dolgokkal azonosítja magát: a föld termésével, a kenyérrel és a szőlőtő gyümölcsével, a borral. Mindkettő feldolgozásához emberi munka, fáradozás, törődés szükséges. A szentmisében a felszentelt pap ezeket a teremtett dolgokat veszi a kezébe, és ezek lényegülnek át Jézus testévé és vérévé. A pap szolgálata főként abban áll, hogy összekapcsolja a hívők önátadását Jézus áldozatával, és megszentelje a népet (vö. KEK 1566). A papi szolgálat hozzájárul ahhoz, hogy Isten és az emberek közötti szeretetkapcsolat, kommunió megerősödjön.
Az általános papság révén minden keresztény arra hivatott, hogy a világ megszentelésén fáradozzon. A pap kezébe veszi a kenyeret és a bort, és felajánlja Istennek. A keresztények hivatása, hogy mindazt, ami a teremtett világban rájuk van bízva, Istenhez emeljék fel. A teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak (Róm 8,19), mert az egész teremtés arra hivatott, hogy átragyogjon rajta Isten jelenlétének szentsége. Amikor fővárosunk, városaink, népünk, Európa és a világ lelki megújulásáért imádkozunk, átérezzük felelősségünket azért a világért, amelyben élünk.
A szóbeli ima ezen a ponton véget ér. Az imádság követi az Eucharisztia logikáját, küldetést ad: lépjünk ki belső lelki szobánkból, induljunk el templomainkból, keressük a világunkban azt, ahol Isten megszentelő jelenlétére szükség van. Figyeljük, miként sóhajtozik a teremtett világ Isten fiainak megnyilvánulására, hol van szükség a cselekvő szeretetre, az irgalmasság tetteinek megnyilvánulásaira.

Forrás: NEK honlapja

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.