Végre egy Tragédia!

Az idei nyáron Vidnyánszky Attila rendezésében az önmagába hajló világegyetem díszlete fogadta a nézőt a szegedi dóm előtt, benne a fekete űrrel, amelyből aztán előforog – a szó eredeti értelmében is, forgószínpad segítségével – az emberi történelem. S az előtérben ott az anyag, vitorlavászonnal ölelt valamiféle porlékony matéria, amelyet a darab folyamán ide-oda vonszolnak az emberek, máskor monoton megrögzöttséggel lapátolják, s amikor úgy kívánja Madách – és a rendezői beleérzés –, ebben a szállongó barnaságban kételkedik-hemperedik-remél Ádám és Éva, miközben Lucifer, a nagy metafizikus intrikus ott somfordál, sertepertél, s olykor maga is szenved.


   
Vidnyánszky Attila hűséges ember. Rendezésében kellő tisztelettel, nagyszerű művészi megértéssel és megérzéssel szolgálja – remekül – Madách gondolatainak nem könnyű megjelenítését. Mert valljuk be: Az ember tragédiáját és némi kultúrtörténetet legalább „középiskolás fokon” illik ismernie annak, aki valóban érteni és élvezni szeretné a drámát. Vidnyánszky rendkívüli eszmei tisztasággal és tisztességgel segíti elő ezt.
   
Nem ijed meg – korábbi rendezéseihez hasonlóan – a látszólag egyszerű megoldásoktól. A mai színházi világban – modernség címén – elképesztő zagyvaságokat jelenítenek meg a rendezők – nagy valószínűséggel azért, mert nem tudnak vagy nem akarnak azonosulni az adott darab valódi mondandó-szövetével. Így volt ez legutóbb a Lohengrin előadásán a Művészetek Palotájában, ahol a rendező (nevét fedje jótékony homály) az ősgermán mitológia világában a kórust a szovjet hadsereg gimnasztyorkás egyenruhájába bújtatta.
   
Vidnyánszky világosan, stílusfinoman rendez. Mint más munkáiban, a zenei megoldásokat itt is nagyszerűen használja, semmilyen ötletet nem visz túlzásba. Lucifer felrohan a félköríves világdíszletben az Úr felé, aztán a görbületből visszazuhan-visszacsúszik. Majd az almák – a kísértés – zuhataga ugyanígy érkezik. S még mielőtt „kiélhetnénk” a látványt, a rendező máris visszafogja, nehogy egyetlen pillanatra is öncélúvá váljon. Kiváló stílusérzék!
   
Nagyon jól mozgatja a tömeget, keze nyomán a már ismert színpadi megoldások is frissen, elevenen hatnak. Vidnyánszky újít – a mű érdekében –, de sosem modernkedik.

Nagyszerű érzékkel találta meg a színészeket. Ádám – Rátóti Zoltán alakításában – egyszerre eszményi és földszínű, küzdelmes alak. Éva – Ónodi Eszter – nem bűnre csábító, rossz nő, ugyanakkor – újabb rendezői bravúr – apró jelzésekkel mutatja meg az előadás az asszony természettől való lényegét, s ezáltal viszonyát Ádámhoz, egyáltalán az élethez. Lucifer – Trill Zsolt – sem riasztó bűn-primitív alak, hanem intelligens gonosz. Vidnyánszky nagyon jól állította a mű szolgálatába a főszereplőkön kívül Blaskó Péter, Cserhalmi György és Gáspár Sándor alakját.

Csak remélhetjük, hogy a kőszínházi változat ugyanazt a szellemi- és látványhatást közvetíti majd, mint amit Szegeden sikerült elérni. Egy kérdés azonban maradt a nézőben. Kerényi Ferenc irodalomtörténész a következőket írja: „Nem hiszünk abban, hogy a Tragédiának – mint minden remekműnek – egyetlen örökérvényű olvasata és értelmezése lehet; nincs hozzá Nagy Kulcs, amely az olvasót felmenti a gondolkodás, az elmélyülés és a véleménymondás alól. A kizárólagos értelmezésekre való törekvéseknél is nagyobb kárt okozott azonban, ha az elemzés lázában sokan és sokszor megfeledkeztek arról, hogy Az ember tragédiája műalkotás – és nem tételes filozófia, vallás, politikai ideológia, tudományos enciklopédia vagy más egyéb. Ha pedig műalkotás, aszerint olvasandó és elemzendő.

Vidnyánszky Attilának egy interjúban feltették a kérdést: „Kicsoda önnek Isten e darabban?” S a válasza: „Hívő ember vagyok, ebből sok minden következik. Érzem a jelenlétét, tapasztalom az áldását. Folyamatosan kérdéseket feltevő, magamban és a világban Istent kereső és megtaláló, vívódó lénynek látom önmagamat. Aki számára Isten közelsége a hétköznap perceiben is értelmet adó lényeg. Ez az égbe nyúlás, amelyre nehéz szavakat találni.” Ezek után kérdéses a befejező kép: az Úr megjelenik az emberek világában, leveszi fejéről a glóriát, testéről a hófehér leplet, s szürke, egyen-utcai öltözékben mondja: „mondottam ember, küzdj, és bízva bízzál.” Ennek tartalma – küzdj legjobb erőd szerint, s bízva bízzál az Úrban – ezzel mintha elveszítené anyagi-metafizikus feszültségtartalmát. Talán ha a mondat körbeölelt volna bennünket, mindnyájunkat – valamilyen színházi effekt segítségével a megragadható és a megragadhatatlan határán…

Ezzel együtt végre egy nagyszerű, megmaradásra ítélt Tragédiát láthattunk a lassan sivatag-szárazzá pusztuló hazai színházi életben.