II. József idejében a piarista épületeket lefoglalták kaszárnyának, a templomot meg istállónak, s a templom berendezését eladták. A rend – és az iskola – azonban ilyen körülmények között is tovább működött. Az 1948-as államosítás után 1991-ben indultak újra a váci piaristák. Huszonhárom év telt el azóta. Ennyi idő alatt kialakult-e az a sajátos piarista szellemiség, amely megkülönbözteti ezt az iskolát a többi oktatási intézménytől? – kérdem Futó Béla igazgató atyát.
A hétköznapi munkában és a közösségi életben keresik erre a választ. Az alapértékek a rend kezdete óta érvényesek: a rászoruló gyerekek segítése. De hogyan értelmezzük ezt napjainkban? Kalász Ákos igazgatóhelyettes, az iskola korábbi diákja, ma latin–magyar szakos tanár így összegezi: segíteni a teljes személyiség kibontakozását a testi, szellemi és lelki képzéssel. Ez személyre szabott oktató-nevelő munkát követel, hiszen másként szükséges a tehetségesebb gyereket segíteni, s másként a gyengébbeket felzárkóztatni. A közösségteremtés ugyancsak hangsúlyos a nevelés-oktatásban. Ez a keresztényi elv széthulló, közösségromboló vagy hamis közösségképet tápláló korunkban nem nélkülözheti a családokkal és az egyházközségekkel való együttműködést.
A váci piaristák érzékenyen ügyelnek arra, hogy a nehezebb családi környezetben élők ne szenvedjenek hátrányt a jobb anyagi környezetből érkezőkkel szemben. Innen is, onnan is jönnek olyan fiatalok, akik egyéniségük sajátos vonásai miatt – csonka családi háttér, viselkedési zavarok, beilleszkedési nehézségek – úgynevezett mentorrendszerre, személyesebb törődésre szorulnak. Idekapcsolódik a TESZI – a Tevékeny Szeretet Iskolája, így nevezik a gimnáziumban kötelezően előírt évi ötvenórás közösségi munkát. Ennek keretében a diákok elesett, rászoruló időseken vagy gyerekeken segítenek, s alakulnak ezáltal maguk is.
Piarista hagyomány – Vácott is gyakorlat – a szülők, a családok mind nagyobb mértékű bevonása az iskola életébe. Megkönnyíti ezt – mondja az igazgató atya –, hogy „ide főként keresztény családok gyermekei jelentkeznek”.
Az újrainduláskor fiúiskolaként működtek, „együttélésben” a Boronkay György középiskolával, majd a piaristák 2001-ben vették vissza teljes egészében egykori iskolájukat és a rendházat. Megindulhatott a felújítás, gyönyörű tornaterem épült, s ha kívül még itt-ott kopottak is a falak, belül szép rendezettség fogad.
Az egyik tablón ez olvasható: az utolsó fiúosztály. „Hagyományként éltük meg, hogy gimnazista korú fiúkat tanítunk, de a kor követelményei miatt változtatnunk kellett ezen – mondja Béla atya. – A hagyományok ilyenek: el kell dönteni, korábban melyek vittek előre, s ma melyek éltetik az iskolát.” Nemcsak a lányok megjelenése számított újdonságnak, hanem a nyolcosztályos oktatás bevezetése is. Másik érdekességük: a négyosztályos évfolyamokat megelőzi egy nyelvi előkészítő év, amikor angolt vagy németet tanulnak a fiatalok, s ennek elvégzése után általában nyelvvizsgát is tesznek. Heiszig Benedek a közeli Verőcéről jár be. A „négy plusz egyes” osztályba jár, angolt tanul, jövőre végez. „A nyelvtudás elengedhetetlen a diplomához és az élethez. A nyelvi előkészítő után le is tettem a vizsgát.” Sopronba készül, az erdőmérnöki karra, később természetvédelmi vonalon szeretne elhelyezkedni. Amikor arról kérdezem, hogy érzi magát az iskolában, a következőket mondja: „Keresztény család vagyunk, természetes, hogy keresztény közösségben szerettem volna tanulni. Sok jót hallottam a suliról, a tanárokról, szinte egymást érik a közösségi programok. Az osztályok összetartanak, a miénk mindenképpen.”
A kettős nevelés ma is tetten érhető. Mit közvetít az iskola, s milyenek a „kinti” hatások. „Amit itt hallunk, az sok vonatkozásban eltér a kinti világtól, de nem zárkózhatunk el.” S még mielőtt valaki félreértené: nem arról van szó, mintha a piarista iskola nem az örömteli, értelmes szórakozást is nyújtó diákéveket kínálná.
A váci Párizs Eszter pontosan tudja, mire készül, ebből a szempontból tekint az iskolára. „Színvonalas az oktatás, a tanárok magas követelményeket állítanak elénk, elvégre gimnáziumba járunk, a továbbtanulás a cél, tanáraink is ezt erősítik, s bennünk is egyre jobban tudatosul.” Biológia– kémia fakultációra jár, az általános orvosi karra szeretne bejutni.
A vallási szokásokat, a tanítás előtti és utáni imát, a hittanórákat természetesnek tartja. „Aki ide jön, valószínűleg tisztában van azzal, milyen jó keretet adnak ezek az olykor bizony monoton iskolai életnek. Családunk vallásos, s fontos, hogy az iskolában is hangsúlyt fektessenek erre.”
Dunakesziről jár be Bakos Apolka. Idén végez a nyolcosztályos évfolyamon. „Ötödikesként kerültem ide, unokatestvéreim és a szomszédok közül is többen itt tanultak már.” Őszintén mondja: „Az lenne furcsa, ha elmaradna a tanítás előtti és utáni ima. Mi, akik régóta ide járunk, megtanultuk a világban jelentkező rossz hatásokat távol tartani magunktól. A külvilágot persze nem lehet kizárni, de az iskola egyértelmű eligazítást ad arra nézve, mi a helyes, s mi a túlzás.” Nyilván akadnak azért olyanok is az iskolában, akik természetesebbnek tekintik a kinti „valóságot”, mondja a bölcsésztanulmányokra készülő lány.
Második nyelvvizsgáját teszi le hamarosan Vackán Kende Zebegényből. Ő is végzős, idehaza fogorvosi diploma megszerzésére készül, majd valahol német nyelvterületen – az angol után ezért vizsgázik németből – zongoraművészi tanulmányokat szeretne folytatni.
Vukán Györgyöt és Szabados Györgyöt említi: a két zongoraművész és zeneszerző orvosi diplomája mellett teljesítette ki művészi pályáját. Kende viszonylag későn, tizenhárom éves korában kezdett zongorázni, érdeklődése a klasszikus zene felé fordul: Chopin, Liszt, Beethoven és Bartók munkásságát hozza szóba. Mostanában Chopin g-moll balladáját tanulja, közel áll hozzá Rachmaninov és Mozart zenei világa is.
Béla atya korábbi gondolatát folytatja: „Tudatosan választják iskolánkat a keresztény családok. Persze találkozunk olyanokkal is, akiknél eddig kimaradt a vallásosság. Erre mi azt mondjuk, éppen jó alkalom, hogy szembenézzenek vallásos életükkel, s elinduljanak az evangelizálódás útján. A felvetélnél szempont a keresztény meggyőződés, de olyan diákok is ide kerülhetnek, akiknek a családja még csak a keresés útját járja. Hiszen a társadalomban sem szigetelődnek el a keresztények.”
A folyosón Laudetur a köszönés. Lenn a műfüves pályán a nagyok fociznak, mi a hetedik osztályba kísérjük el Lobmayer Imre atyát, az iskola lelki igazgatóját. A bűnbánati liturgiával kapcsolatban néhány kérdésükre az atyától várják a választ a gyerekek. Közben előbb a kisebbek, majd a felsőbb osztályok emlékeznek meg március 15-ről a díszteremben.
Imre atya szervezi az iskola lelki programjait, de „együtt gondolkodunk a hitre való nevelésről. A hitre nevelés állandó folyamat. Akármilyen órát tartson is a tanár, fontos, hogy személyisége a hitelesen megélt keresztény életet közvetítse.”
Vallásos fiatalnak lenni – előfordul persze, hogy valaki csak a formaságokig jut el, „de úgy látom – hangsúlyozza Imre atya –, diákjaink őszintébbek ennél: amit elfogadnak, annak keresik a mély, belső tartalmát, amivel pedig nem tudnak azonosulni, azt inkább elutasítják. Öröm látni, amikor a lelkigyakorlaton átélik, hogy közelebb kerülnek Jézushoz, s ilyenkor érzik, valami hiteles dolog történt.”
A továbbiakban aztán hogyan gazdálkodnak a kapott lelki munícióval? „Előfordul, hogy valaki érettségire még nem nő ki a kamaszkorból, ilyenkor könnyen eltávolodik, s majd később tér vissza az egyházba, s válik komolyabbá a hite. De van hová visszatérnie! Mások megalapozottabb hittel távoznak, s ez meg is marad bennük. Szinte alig van – vagy nincs is olyan diák –, akiben nyomtalanul tűnnének el az itt töltött évek.”
Találkoztam régi diákokkal, az igazgató atya és a tanártársai által elmondottakat az ő vallomásaik hitelesítik: tartást kaptak az iskolában – s már Imre atya folytatja: „Nem feltétlenül visznek magukkal kiérlelt hitet, de bizonyos emberi értékeket mindenképp, s ezt mások is észreveszik; valami módon különböznek azoktól, akik nem hívő környezetben töltötték serdülőkorukat.”
A nyelvi képzésért Salamon Ágota a felelős. Szeretnék elérni, hogy minden diák legalább középfokú nyelvvizsgával hagyja el a gimnáziumot, s közép- vagy emelt szintű érettségit tegyen valamelyik nyelvből. Persze – mondja tárgyilagosan – a diák örök diák marad. „Azt gondolnánk, amikor az érettségihez, a felvételihez, a későbbi lehetőségekhez elengedhetetlen a nyelvtudás, mindenki fülig érő szájjal jelenik meg nyelvórán. Nem ez a helyzet. A gyerekek elismerik, hogy hasznos idegen nyelvet tanulni, de a napi gyakorlatban bizony nem mindig tudatosodik ez bennük.”
Ezzel együtt szép eredményekről számolhat be az iskola. Latin nyelvből ketten is eljutottak az országos középiskolai tanulmányi verseny döntőjéig. Más tárgyakból – matematika, történelem, földrajz – ugyancsak találkozhatunk a legjobbak között váci piarista diákokkal.
Az iskolaévek óta testvérkapcsolatban áll a tarregai piarista gimnáziummal, Kalazanci Szent József rendalapító erről a vidékről származik, de ugyanígy Krakkóban és Bécsben is társintézményre találtak. A számos szünidei program közül kalandos kerékpártúráik és vízitúráik irigylésre méltóak. A rövidebb hazai utak mellett Rómáig, Párizsig, Isztambulig is eljutottak két keréken.
Ötvennyolc tanár alkotja a tantestületet, a rendházban nyolc piarista szerzetes él, közülük hatan a pedagógiai munkában is részt vesznek. A nyelvi előkészítő osztályba távolabbról is jelentkeznek diákok, őket kényelmes kollégium várja.
Népszerű-e az iskola? Béla atya mondja: „A piarista hívószónak számít, a nyolcosztályos évfolyamban kétszeres a túljelentkezés, a nyelvi előkészítőben többszörös. A beiskolázáskor a családnak azt kell eldöntenie, jónak tartja-e gyermeke számára ezt az iskolát, nekünk meg arról kell döntenünk, keresztény közösségünkben tudjuk-e fogadni a fiatalt saját maga és családja vallásos hozzáállása alapján, s nem elhanyagolható a szellemi fölkészültség sem.”
Az ünnepségnek vége, a diákok igyekeznek vissza a következő órára. Friss arcok, természetesek, s nem gondolnak arra – nem is kell nekik –, hogy általuk valami nagyon szép épül.
Fotó: Cser István
