Útjelző a mosoly

Czapik Gyula akkori egri érsek anyagi támogatásával tudtuk kifizetni a kollégiumi díjat. Csodálatos évek voltak; gondoltam, ferences szerzetes leszek. De csak akkor vettek volna fel, ha a tanári végzettséget megszerzem, s ezt nem szerettem volna, ezért egyházmegyés papnak jelentkeztem 1956-ban az egri szemináriumba. Gondviselésszerű, hogy Arató László többünkkel titokban megismertette a pálos rend szellemiségét. Volt olyan év, mikor minden főiskolai „diák-főállásba” – kántor, sekrestyés, doktor, betegápoló – pálos-novícius került, persze ezt csak mi tudtuk; közülük hárman lettünk örökfogadalmas rendtagok Csanád atyával és Ács István Györggyel, aki később egri segédpüspök volt, s baleset következtében meghalt. Így fogalmaztam meg az élethivatásomat: Isten iránti szeretetből áldozattá válni a magyar bűnösökért. 1961-ben, pappá szentelésünkkor még nem volt az egyházmegyénknek püspöke, Brezanóczy Pál apostoli kormányzó kérésünkre megengedte, hogy a meghívott, minket szentelő Grősz József érsek a pompás érseki díszben vonuljon be. A Tiszafüred szomszédságában lévő Egyek kilencezres nagyközségébe helyeztek káplánnak, majd Hevesre, ahol pár nap után azt mondta főnököm, ha ott akarok maradni, akkor arra kér, hogy ne foglalkozzam a fiatalokkal. Heti tizennyolc hittanórát tartottam, mégis három és fél évig „maradhattam”. 1966 január elején visszaérkezve a karácsonyi szabadságomból, megtudtam, hogy ott járt az ÁVH. Akkorra már ismerték a titkos pálosok listáját.

A főpásztor hívatott, márciusban már költöztem is Detkre, másfél évre rá Demecserbe, két és fél év után Miskolc-Diósgyőrbe, ahol tíz hónapig végeztem a szolgálatomat. Onnan már plébánosnak neveztek ki Újszentmargitára (szülőhelyemtől tizenhét kilométerre). Azzal küldött oda a főpásztor, hogy hagyjam összedőlni a tragikus helyzetbe került templomot, mert „annak a néhány öregasszonynak” elég lesz, ha a plébániaépületben kialakítok egy kápolnát. Valóban, a templom teteje be volt szakadva, galambok, csókák fészkeltek alatta. Édesanyám mikor meglátta, azt mondta, jaj, kisfiam, inkább a Tiszának menjél, mint ide… Karácsonykor már ácsoltuk a tetőt, tizennyolc évi plébánosságom alatt kívül-belül teljesen felújítottuk Isten házát és a paplakot. Nagyon szegény, jószívű, becsületes emberek laktak ott, akik káptalani cselédek voltak annak idején, akkor még hat-nyolc gyereket is fel tudtak nevelni – teszi hozzá a pálos szerzetes. 1988-ban Gyöngyöspatára helyeztek, ahol a híres gótikus Jessze fája oltár díszíti a templomot (az utóbbit 1350-ben kezdték építeni, két évvel korábban, mint a márianosztrai templomot). A következő évben a pálos rend is újraindulhatott, egy évig még egyházmegyés szolgálatban Csanád atyával a plébánián laktunk, közösen kialakítva a szerzetesi napirendet. 1990-ben Seregély István érsek elengedett minket, Márianosztrára kerültem. Aztán tartományfőnök lettem, rövid ideig a fővárosban, majd Pécsett, az akkori tartományi központban munkálkodtam. 2008-ban letelt a hat év (tartományvezető legfeljebb kétszer három évig lehet valaki), újra visszaküldtek ide a „rács mögé” – néz tűnődve az utca felé József atya; arra fordulok s nevetek, mikor észreveszem a plébánia ablakrácsát. Régen egyedül jártam be a börtönbe, megtűrtek; ma már van „hivatásos” börtönlelkész, aki teológiát végzett, családos ember. Igeliturgiát, hittanórát tart, pásztorjátékot, keresztúti imádságot szervez a rabokkal. A szentségek kiszolgáltatása persze továbbra is a mi papi feladatunk, majdnem minden vasárnap tartok szentmisét, idén húsvétkor ötven-hatvan elítéltnek. Jelenleg tartományi gondnok, házfőnök, plébános vagyok; szeretettel fogadjuk a zarándokokat és a kirándulókat is, akik nagy számban felkeresik a templomot, mint idegenforgalmi látványosságot. Kétszáznyolcvanegy éve látható itt az isteni irgalmasság csodás kegyképe, amely Jézus öt szent sebét ábrázolja, amint a mennyei Atya a Szentlelket ráleheli. Ami Atyánk Lelkét küldi segítségül minden szenvedésünkben, gondunkban. Július első vasárnapján tartjuk a Jézus Öt Szent Sebe búcsúünnepünket. Egyébként régen sok „szent sebek” társulat volt országszerte – jegyzi meg a pálos szerzetes. – Mindig is az volt a feladatunk, hogy továbbadjuk a lángot, mi, legöregebb pálosok, akik titokban lettünk szerzetesek, akik újra tudtuk indítani a rendet, és jó, hogy vannak fiatal rendtársaink, akik átveszik a tüzet. Küzdelmes volt az élet, amelyet jómagam mindig igyekeztem jókedvvel, imában fölajánlani nemzetünk lelki megújulásáért. Mócsy Imre atya mondta annak idején, hogy állítsunk fel életre szóló programot, terelőkorlátokkal (útjelzőkkel) együtt. Nekem ilyen útjelző a mosoly, ha megjelenik azok arcán, akikkel találkozom!

Fotó: Plichta Adrien  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..