A szakirodalom a kifejezést olyan gyűjtőfogalomként kezeli, amely nagyfokú sokféleséget mutat az egymástól rendkívül eltérő tradíciók miatt. A sokféleség ellenére mégis meghatározhatunk néhány olyan általános jegyet, amely alapján indokolható egy vallásilag elkülönülő kategória fölállítása. Ilyen általános jegy például bizonyos erkölcsi alapelvek megfogalmazása (például a „tégy, amit akarsz, csak másnak ne árts” elve), a Földanya, illetve a természeti környezet nagyfokú tisztelete, a nemek egyenjogúságának nyomatékosítása, vagy a magas szintű elfogadás a szexuális és vallási mássággal szemben. Szervezeti szinten az újpogány hívek általában kisebb csoportokba – kovenek, körök, rendek stb. – tömörülnek, központi egyházszervezettel pedig egyáltalán nem rendelkeznek. Világviszonylatban röviden áttekintve a főbb irányzatok közül kiemelhető a kelta vallási tradíció rekonstruálását kitűző mozgalom, a druidizmus, a kontinens germán népeinek ősi vallásán alapuló ódinizmus (más nevén Ásatrú), illetve a Wicca, amely a kereszténység előtti forrásokból, az európai folklórból és mitológiából meríti inspirációit.
Térségünkben mindezekhez képest tapasztalhatunk némi eltérést. Bár a vasfüggöny leomlása után csakhamar nagy népszerűségre tettek szert az egyes helyi/nemzeti vallási hagyományokhoz kapcsolódó pogány kezdeményezések, a fent említett általános jegyek tekintetében számottevő különbségek figyelhetők meg. Ezek közül a legfontosabb, hogy a kelet-európai kortárs pogány mozgalmak esetében fokozott hangsúly helyeződik a nemzeti identitás kérdésére, és kisebb szerepet kapnak a mágikus gyakorlatok, továbbá a vallási tolerancia kérdésköre is. E közösségek gyakran hangoztatják a kereszténység előtti nemzeti-törzsi hagyományokhoz való visszatérés szükségességét, és amint azt valamelyest vallási nézeteik is előrevetítik, köreikben viszonylag sok politikailag aktív hívőt találunk. (Csak néhány példa a régió „helyi változataiból”: Lettországban a Dievturi Egyház, Litvániában a Romuva csoport, Lengyelországban pedig a Zadruga közösség.) A magyar újpogány színtér többé-kevésbé beleillik az előbb elmondottak sorába. Kissé részletesebben vizsgálva a pogány kultuszoknak legalább három főbb fajtáját különíthetjük el. A nemzetközi irányzatok helyi viszonyokra alkalmazott változatait (például Kelta Wicca Hagyományőrző Egyház), a kereszténységtől határozottan elhatárolódó és azzal szembehelyezkedő ősmagyar vallást feleleveníteni kívánó mozgalmakat (például Magyar Vallás Közössége), valamint a kereszténység (ős)magyar eredetét valló irányzatok körét (például Ősmagyar Egyház). Érthető módon különösen az utóbbi két típus esetében hangsúlyos a nemzet „megszentelésének” kísérlete, azaz a magyarság szent eredetére, történelmére, tájaira és küldetésére vonatkozó hittartalmi megjelenítés.
A téma szűken vett aktualitásához tartozik a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia múlt év szeptemberében kiadott körlevele, amely a hazai „újpogány kínálatnak” csak ez utóbbi szeletére vonatkozik. A tágabban értelmezett elemzésben kulcsfontosságú az a felismerés, hogy az „ősmagyar kereszténység” elképzelés nem köthető konkrét vallási megnyilatkozásokhoz/ csoportokhoz, inkább kulturális vagy politikai közvetítéssel az egyén meggyőződésében indukál változásokat. Az „ősmagyarkodó” elemek terjedése és hatóköre tehát lényegesen tágabb a pogány vallási mezőnél. Azaz elmondható, hogy az olyan „sikeres mémek” társadalmi elfogadottsága, mint a magyarság szent eredete, nyelvtörténeti sajátosságai, nemzeti szerepe és küldetése, messze túlmutat az egyes újpogány mozgalmak tagjainak számán, és az utóbbi időben egyre inkább a politikai vallás tematikájához vezethet el.
a szerző valláskutató
