Fenntartható álarcok

Hogy miért gondolom ezt? Abból kiindulva, hogy nemigen lelhető fel olyan döntéshozó, a közéletre valamelyest hatást gyakorolni képes ember vagy szervezet, aki ne vallaná magát a fenntartható fejlődés vagy a környezetügy feltétlen harcosának. A képmutatás igen régi és hatásos eszköztára ma is eredményesen működik.

A fenntarthatatlan fejlődés és a környezeti rombolás igen jól álcázott katonái sok csatát nyernek, és keményen tartják frontállásaikat. Igen sokan lehetnek, mert az ellenoldalon is sok a hadállás és a katona. Az ENSZ szervezeteitől a kiscserkészmozgalmakig szinte megszámlálhatatlan nemzetközi és nemzeti bizottság, intézet, társaság, tudományos szervezet ontja tanácsait, szervezi konferenciáit, és növeli a könyvtári raktárak állományát. (Pestiesen szólva „osztják az észt”, pedig már a vízcsapból is a fenntarthatóság és a környezetvédelem folyik.) Akár statisztikákkal is könnyen bizonyítható, hogy sok szervezetnek (gazdaságiaknak és tudományosaknak is) igen jó üzlet a fenntarthatóság problémájának fenntartása. Vajon ki tudná megszámlálni a fogyasztásnövelés módszereit ismertető szakkönyvek köteteit és a velük párhuzamosan megjelenő, a fogyasztás visszafogását népszerűsítő műveket? (A kettő egyszerre nem megy.) Gondolom, ezt eddig is mindenki tudta, csak tapintatosan kerülgetjük a problémakör két gócterületét, nevezetesen a gondolatok tettekre váltását és a felelősség kérdését.

Az előrevivő gondolatok tettekre váltása az emberiség ősi problémája és a keresztény élet egyik alappillére. Végső soron arra a gondolatkörre vezethető vissza, amelyben Jézus jelzi, hogy a tettek az üdvösség meghatározói. „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát…” (Mt 7,21). Arról van tehát szó, hogy a megismerés szükséges, de nem elégséges a környezeti problémák megoldásához és a fenntarthatóság megvalósításához. Azok konkrét cselekvést, méghozzá egyéni erőfeszítésekkel, lemondással járó cselekvést követelnek. Azt követelik, hogy tegyek vagy ne tegyek meg valamit a környezet és a fenntarthatóság érdekében. Akár a tett, akár a tettől való tartózkodás önfegyelmet kér tőlünk; azt, hogy ne önmegvalósítók, hanem önkorlátozók legyünk. Ellenkező esetben az önmegvalósításom környezeti feltételeit teszem tönkre. Az egyének lehetőségei igen eltérőek, de bizonyosan nem jár rosszul a világ, ha elfogadjuk azt az elvet, hogy gondolkodjunk társadalmi dimenziókban, de cselekedjünk egyénileg. Addig, amíg általánosságban beszélünk a paradigmaváltás szükségességéről, és nem mondjuk meg, hogy milyen szervek melyik országban konkrétan mit cselekedjenek, fenntartjuk az utópiák langyos világát.

A felelősség kérdése szorosan kapcsolódik az előző gondolatkörhöz. Akár a környezeti válság, akár a világ jelenlegi gazdasági fejlődésének fenntarthatatlansága elválaszthatatlan az egyéni felelősség kérdésétől. Az e téren megjelenő problémákat nem lehet a rendszerfelelősség álcája alá rejteni. A válságjelenségek akár pénzügyi, akár világgazdasági, akár környezeti formában jelentkeznek, az esetek igen magas hányadában tudatos, ön- vagy részérdekek által vezérelt döntésekre vezethetők vissza. Csak a példa kedvéért említem, hogy a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság előidézőinek hosszú sorában nemcsak a hitelfelvevők szerepelnek, hanem ott vannak az igen magasan képzett, nagy szaktekintélyű bankárok és a banktisztviselők is, akik tisztában voltak cselekedeteik milliók számára szomorú következményeivel, és persze saját egyéni hasznukkal is.
Kulcsár Dezső