Új otthonban, Horváth Gyulánál
Fotó: Lambert Attila

Nem egészen három hónap alatt két és fél millió forint gyűlt össze, amiből Gyuláék tudtak venni egy hangulatos kis családi házat Tetemvár középső szintjén. Van fürdőszoba, áram, víz, gáz, a vécé is bent van. A korábbi lakásviszonyokhoz képest ez palota. Egy forró júniusi napon kocsival megyünk hozzájuk látogatóba: Lambert Attila fotós kollégám; Pém Mihályné Gabriella, Gyula legfőbb támogatója és én. Gyula örömteli mosollyal fogad bennünket, és felidézi: legutóbbi találkozásunk óta az maradt meg belőlem a számára, hogy a szemem mindig nevetett. Megdicséri Attilát is, hogy szép képeket készített. Te voltál a szép, hangzik a válasz. Csúnya vagyok, replikázik Gyula, de nem baj. A lényeg, hogy a lélek legyen szép. Mert akkor megszépül minden. Sokkal jobban nézel ki, mint márciusban, jegyzem meg. Már akinek, teszi hozzá.
A hangulat emelkedett, mintha esküvőre vagy valami más ünnepségre érkeztünk volna. Gyula félmeztelenül ül az ágyán, mellette közeli rokona, Kótai József, gitárral a kezében. Együtt énekelnek, magyar és cigány nótákat, egyházi dalokat, beatszámokat. Józsi Edelényben lakik a feleségével és három gyerekével, egy összetákolt bódéban. Közmunkás, mellette vasat gyűjt, de elsősorban zenei őstehetség, elképesztően erős és tiszta hangja van, virtuóz technikájú gitáros. Vallja, hogy mindent Isten különleges kegyelmének köszönhet. Felidézi egy gyermekkori misztikus élményét, amikor az Úr megjelent neki és a nővérének egy szivárványban, és lemutatott rájuk. Ezt a kiválasztás jeleként értelmezi, és azóta is megpróbál úgy élni, hogy méltó legyen erre.
Közben bejön Gyula szép és mosolygós arcú felesége, Mónika, s kisebb vitába keveredik Gyulával, akinek nagyon melege van, ezért nem akarja felvenni a bermudanadrágját és a pólóját a fényképezkedéshez. Azt akarod, hogy csecsemőnek nézzenek? Abból a korból már kinőttél – korholja Mónika. Sok vita nincs, Gyula megadja magát, azt mondja, hiába, nem tudok haragudni senkire, csak pillanatokra. Mónikának vérnyomásproblémái voltak az utóbbi időben, de most már jól van, betartja az orvos utasítását, sok vizet iszik. Gyula is kórházban volt egy hétig, a költözködéssel kapcsolatos hercehurca viselte meg. Itt van Gyuláék ugyancsak Mónika nevű lánya a férjével és két kisfiukkal, Kevinnel és Dominikkal. Néhány hónappal ezelőtt Angliából, Bradford városából jöttek haza, ahol kis Móni férje egy matracgyárban dolgozik. Mónika komoly dilemmában van, hogy mit tegyenek. Ma már inkább Angliához kötődnek, ott teremtettek egzisztenciát, de látja, milyen óriási segítséget jelent az édesanyjának az édesapja ápolásában. Úgy érzi, Isten nem hiába rendelte haza őket. „Ez most tipikusan az a helyzet, hogy az Úrra kell bíznunk magunkat, majd ő megmutatja az utat, hogy mit tegyünk” – mondja.
Két zeneszám közben beszélgetünk is. Józsi azt mondja, sokat tanult Gyulától emberileg és zeneileg is, ő ugyanis ifjabb korában a verselés mellett zenekarokban játszott, gitáron és nagybőgőn. Magyar, cigány és beatzenét adtak elő. Gyula felidézi, hogy a költészet őskorában, de később is, évszázadokon keresztül szervesen együvé tartozott a dallam és a szöveg, a zene és a költészet; a költők pengették a lantjukat, és énekelték mellé a szöveget. Egyik nagy példaképét, Tinódi Lantos Sebestyént említi, meg a középkori trubadúrokat. Amikor Gyula ifjú költő volt, reneszánszát élte a ritmusos vers. Mivel jól énekelt, a versírásban nem hibázott, könnyedén át tudta adni a ritmikát. Később elhagyta a zenét, mert Pestre költözött, és költő lett. Rangos lapok közölték a verseit, megjelentek a költeményei a Vigiliában, az Új Írásban, a Tiszatájban, a Nők Lapjában. „Jól kerestem, mert akkor sokkal jobbak voltak a honoráriumok, mint ma. A pénzemből sokat ehettem, és ez jó volt a korábbi nélkülözések után. Meg is híztam rendesen. De tudod, mi volt a legjobb? Az, hogy támogathattam anyámékat, rendszeresen küldtem nekik pénzt.”
Horváth Gyula harmincéves korára ünnepelt és elismert poéta lett, a budapesti Hungária Kávéházban olyan jelentős költők, írók asztalánál ülhetett, mint Baranyi Ferenc, Utassy József, Thurzó Gábor; Csoóri Sándor pedig a legfőbb mentora volt.
Gyulának azonban a hírnév ellenére is hiányzott a vidéki élet. „Lélekben egész életemben megmaradtam vidéki gyereknek. Nekem itt vannak a gyökereim, Miskolcon és a környékén, huzamosabb ideig soha nem tudtam elszakadni ettől” – mondja. Ezért költözött vissza Miskolcra. Közbevetem: Gyula, akkor rád csak félig érvényes az Edda híres dala. Azonnal énekelni kezdi, Józsi gitárkíséretével: „Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom / A várost, ahol élek. / Mindent itt hagyok, mit Miskolc adhatott, / Igen, holnap, holnap indulok (…)”
Megjegyzem: te is elindultál, de visszajöttél. Igen, ez így volt, feleli, és mosolyog. Hozzáteszi: „Sokat gondolkodtam az utóbbi időben, és rájöttem, hogy a barátságnál nincs nagyobb dolog az életben, mert az igazi barátságban ott van a feltétel nélküli szeretet. Ebből pedig én sokat kaptam. Ezért sem vagyok elkeseredve, ha holnap meghalok, rendben van. És hiszem, hogy vár rám az üdvösség.”
Hallgatunk kicsit, majd közbevetem, hogy néhány hónapja még Tetemvár legalsó részén éltek, szó szerint, hiszen egy áram, fűtés és víz nélküli pincelakásban tengődtek. Most már a középső részén, ebben a hangulatos kis házikóban laknak.
Vezet-e út innen fölfelé? Igen, feleli Gyula, és az ég felé mutat az ujjával. A mennyországnál pedig nincs feljebb, mondja. Én kiegyeznék a tisztítótűzzel is, hiszen onnan csak felfelé vezet az út, jegyzem meg. Ezen mindnyájan nevetünk.
Gyulának eszébe jutnak a fagyos, dermesztő telek a tetemvári pincelakásban. Örül, hogy kikerültek onnan. A korábbi tulajdonosok még a bútorokat is itt hagyták nekik. Már csak egy hűtőgép hiányzik. Gyula és Mónika is a lelkemre köti, nehogy elfelejtsem megemlíteni a cikkben, hogy hálásak mindenkinek, akik adományaikkal lehetővé tették, hogy megvehessék ezt a kis házikót.
Gyula azt mondja, soha nem vágyott a gazdagok közé, még ünnepelt költőként sem. Szegények között nőtt fel, most is közöttük él, ez az ő igazi közege, otthona. Ahol ismer mindenkit, és a fűszálak sem ismeretlenek előtte. Egyik kedvencét, Radnóti Miklóst idézi: „S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, / s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”
Gyula a betegsége idején is ír verseket, kétsorosokat. Legújabb szerzeménye így hangzik: „Nem perelek a világgal, / Fegyverkezek egy szál virággal.”
Egy másik, közelmúltbeli remek szösszenete szerint pedig: „Kemény gyémánttá kell erősödni / a gyűlölet fúróhegye ellen.”
Horváth Gyula vallja: nincs más út az emberiség előtt, mint gyökerestől kivetni a szívünkből a gyűlöletnek még az írmagját is. „Ha megmarad és eluralkodik, akkor a gyűlölet előbb-utóbb az emberiség végét fogja jelenteni.” Legutóbbi kötetének ezért adta a Háború címet. Meg kell szabadítani a világot a fegyverkezéstől. A szavakkal egyébként éppúgy lehet ölni, mint a fegyverekkel. Nem szabadna, hogy a gyűlölet mindig, minden korban visszatérjen, más és más formában. A lelkeket megrontja a gyűlölet. Annyi gyűlölködés után egyszer meg kellene próbálni végre, hogyan működik a világ, ha a krisztusi szeretet tölti be a lelkeket.
Közben Mónika finom, hűsítő citromos tortaszelettel kínál bennünket, és egy papírlapot is mutat, amin Horváth Gyula kis versecskéje olvasható, a saját kézírásával: „A világgá ment kölyök-emlékek / Felnevelődve visszatérnek.”
Ennek a versnek története van. Gyula 2016 augusztusában, már nagybetegen írta, abban az időben, amikor levelet intézett a gyámügyhöz, hogy visszakapják az unokájukat, Barbarát. Évekkel korábban Gyula és Mónika tizenkét éves lányát, Angelikát elcsábította egy húszéves, Oszkár nevű fiú, ebből a kapcsolatból született Barbara. A fiú azonban hamarosan otthagyta Angelikát a kislánnyal együtt, hazaköltözött Monajra, és összeállt egy másik cigány lánnyal, akitől több gyereke is született. Barbarát Gyula és Mónika nevelték, mivel Angelika beleszeretett egy nála tizenöt évvel idősebb fiúba, Norbiba, akinek akkor már több gyereke volt. Mind intézetben nevelkedett, mert az anyjuk nem foglalkozott velük, ő pedig drogos volt, vagyis képtelen a gyereknevelésre. Angelika két gyereket szült neki, és a fiú lassan jó útra tért, sikerült kigyógyulnia a kábítószer-függőségből. Angelikával Angliába költöztek, Bradford városába, Barbarát Gyuláékra hagyták. Odakint Norbi a matracgyárban talált munkát, lassacskán kezdtek helyrejönni. Közben Angelika ismét áldott állapotba került, de el akarta vetetni a gyereket. Az orvos azonban azt javasolta neki, hogy gondolja meg, menjen el egy templomba, kérjen útmutatást Istentől. Angelika megfogadta a tanácsot, bement egy kápolnába, ahol színes bőrű és fehér fiatalok gospelzene mellett együtt imádkoztak a meg nem született életekért. Angelika ezt isteni jelnek tekintette, és megszülte a harmadik gyermeküket, akit az apja után Norbinak neveztek el.
Közben itthon a mélyszegénységben élő Oszkár megtudta, hogy volt élettársa Angliába költözött, ezért magának követelte Barbarát, annak ellenére, hogy éveken keresztül nem látogatta, a tartásdíjat sem fizette. Családjával együtt az erőszaktól sem riadt vissza, Horváth Gyulát összeverték, kórházba is került. A gyámügy végül az apjának ítélte Barbarát. A kislány azonban nem érezte jól magát, gyakran visszaszökött a nagyszüleihez. Közben Angelika és Norbi hazalátogattak, magukkal akarták vinni az akkor már 12 éves, gyönyörű szép lánnyá serdült Barbarát. Horváth Gyula ekkor hivatalos levélben fordult a gyámügyhöz, és a levél tartalma és stílusa annyira megérintette az ügyintézők lelkét, hogy végül elvették Barbarát a vér szerinti apjától, és az anyjának ítélték. Barbara azóta az édesanyjával és a nevelőapjával, valamint a három féltestvérével él az angliai Bradfordban, rendezett körülmények között.
Lassan elérkezik a búcsúzás ideje. Gyula mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy kikísér bennünket. Belekapaszkodik mindenben hűséges társába, legfőbb támaszába, Mónikába. A teraszra érve azonban meggyőzöm őt, hogy a kis udvarra, a tűző napra már ne jöjjön ki velünk. Megöleljük egymást, Attila pedig két fotót is készít: az egyiken mindannyian rajta vagyunk, a másikon csak Gyuláék szűk családja. Miközben Gyula Mónika segítségével visszatér a hűs szobába; Gabriella és Józsi a megzenésített költeményeit éneklik balkáni, magyar és cigány népénekek dallamára:

Talpam alatt elfogytak az utak, várlak a kavicsok hasa alatt!
Érted egy elárvult lepkeszárnyon, átkelnék a Csendes-óceánon.
Jössz még velem, ezüst szélben, jössz még velem Villám vidéken.

Az ég csillagkavics ösvényén jössz, hogy tengert átvérző sebem bekösd.
Lábam alatt már nincsenek utak, várlak a kavicsok hasa alatt!
Jössz még velem ezüst szélben, jössz még velem hóban, vérben.

Simogatással szóljon a kéz, sebed bekösse egy gyolcsölelés.
Egy ölelést rejtegetek neked, sebeink átvérzik a gyolcseget,
Megyek hozzád négykézláb, megyek hozzád négykézláb.
Csak úgy élhet az élet, csak úgy élhet az élet, csak úgy élhet az Élet, ha mások élete is éltet!

Fogóddzunk egymás szívébe, mert csak így maradhatunk élve,
Fogóddzunk egymás szívébe, mert csak így maradhatunk élve,
E viharos időben, csak így maradhatunk élve!

E sorok írója vallomással tartozik, ha úgy tetszik, nyilvános, profán gyónással. Miután március 21-én riportot készítettünk a nagybeteg Horváth Gyulával a dermesztően hideg, áram, gáz és víz nélküli, sötét pincelakásban, megadtuk a számlaszámot, ahová pénzt lehetett küldeni Gyula és a családja megsegítésére. Két nappal később hívott Pém Mihályné Gabriella, Gyula patrónusa és földi őrzőangyala, hogy négyszázezer forint gyűlt össze. Alig hittem a fülemnek. Megint bebizonyosodott a magam számára, hogy a kishitűségem az örök, nem a hitem. Bekövetkezett az, amire egyáltalán nem számítottam, aminek talán ha egy százalék esélyt adtam. Ezzel azonban még nem ért véget a történet, olvasóink adakozókedve még az én kishitűségem nagyságát is meghaladta. Így aztán nem egészen három hónap alatt két és fél millió forint adomány gyűlt össze. Ez az összeg elég volt ahhoz, hogy Horváth Gyula a családjával együtt elköltözhessen Tetemvár legalsó, afrikai nyomortanyákra emlékeztető részéről egy szinttel magasabbra, egy kis családi házba, ahol van fürdőkád, víz, áram, gáz, bent van a vécé. Sokadszorra bizonyosodott be, hogy az emberek közönyösségét, érzéketlenségét hirdető károgásokkal szemben vészhelyzetben kinyílnak a szívek, meglátjuk az irgalomra szoruló emberben a szenvedő Jézus Krisztust, és ilyen érzelmi állapotban kimeríthetetlen a segítőkészségünk.
Szerkesztőségünk hálás szívvel köszöni meg minden adományozónak a nagylelkű segítséget. Sokkal több ez, mint egyszerű pénzadomány: hitet és reményt megerősítő cselekedet. Soha nem kerülhetünk olyan kilátástalanul mélyre, hogy ne érne el bennünket Isten kinyújtott keze, legfőbb teremtményei révén. Ha utat engedünk a szívünkben élő Krisztusnak, nem létezik olyan, hogy lehetetlen.
Isten áldása kísérje minden adományozó további életét!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..