„Úgy szeretni, ahogyan ők”
Fotó: Lambert Attila

 

Debrecen közelében, az erdőspusztai Dorkász kempingben augusztus 5-étől 10-éig tartották a huszonegy évvel ezelőtt görögkatolikus kispapok által megalapított Szent Damján-tábort. Átléptünk a dimenziókapun, és valamit átalakított bennünk, amit „odaát” megtapasztaltunk. Bárcsak át tudnánk adni belőle legalább egyetlen cseppet!

Debrecen közelébe, Erdőspusztára, a Vekeri-tó melletti Dorcas vagy Dorkász kempingbe tartunk (a honlapon is kétféleképpen írják), amelyet eredetileg egy holland keresztény szervezet alapított. Fenntartóját, a Dorkász Alapítványt ökumenikus szemlélet jellemzi, és legfőbb célja a nehéz helyzetű családok, gyermekek, idősek segítése.
Tamás Ferenc görögkatolikus kispap fogad. Idén először és utoljára ő a Szent Damján-tábor vezetője, mert jövőre már szentelik. A sérült emberek táboroztatásának ötlete két évtizede, nyíregyházi görög kispapok körében született, de a táborozók nem csak görögkatolikusok, sőt nem is csak katolikusok; az egyik nagy nyíregyházi intézmény, amellyel együttműködnek, a Magdaléneum például református kézben van. Idén százöt táborozójuk van, akiket száznegyven önkéntes fiatal segít.
A tábor vasárnaptól péntek délig tart, de a segítők már szombattól itt vannak, egy napot a felkészülésre szántak. Ennek során gyakorlati ismereteket sajátítottak el, amire azért volt szükség, mert a csapat tagjai olyanok is, akik életükben először találkoztak fogyatékkal élő emberekkel.
Vasárnap táncházat rendeztek, a hétfőt a sportolásra szánták. Játékos feladatokat kellett megoldani: például poharakat lőttek le vízipisztollyal, labdát dobáltak, lufit lyukasztottak. Versenyeztek, de nem a győzelem, hanem a játék élménye volt a középpontban. Később kézműveskedtek, ajándékokat készítettek a szülőknek, ismerősöknek, a csoportok (amelyekből tizenkettő alakult; mindegyik vegyes, segítőkből és résztvevőkből álló) megrajzolták-festették a zászlóikat. Este a Nemadomfel együttes érkezett koncertet adni. A keddi program tánctanulás, majd flashmob előadása volt a tóparton (erről videó is készült). Kedd este a Lángoló Csigák tűzzsonglőrcsoport műsora volt a nagy esemény, szerdán a Meseszó Egyesület szórakoztatta a táborozókat, és lovagolni lehetett (Ferenc családjának két lován). Járt náluk vagy tizenhét görögkatolikus motoros, és nagy sikerrel motoroztatták meg a bátor vállalkozókat. A Vidám Manók együttes is eljött átmozgató gyerekdalaival, amelyekre ki-ki a maga kedve szerint táncolhatott. Ma mindenki a Ki mit tud?-ra és egy meseelőadásra készül, amellyel a zárónapon, pénteken lepik majd meg az idelátogató szülőket. Tegnap Orosz Atanáz püspök, ma Kocsis Fülöp érsek-metropolita és Szocska Ábel püspök vendégeskednek náluk.
Ferenc korábban maga is félt kapcsolatba kerülni a fogyatékkal élőkkel, mert nem tudta, hogyan viszonyuljon hozzájuk. De aztán a kedvese testvérének hívására bekerült a segítői körbe, és végül ottragadt. Ennek az a leírhatatlan hatás volt az oka, amikor az ember megtapasztalja, hogy valaki minden hátsó szándék nélkül szeret, és arra vágyik, hogy őt is szeressék: gondolkodás nélkül egész magát adja. A tábor fontos célja, hogy megmutassa: ezek az emberek léteznek, és lehetetlen állapot, hogy sokszor homokba dugjuk előlük a fejünket, nem vesszük figyelembe őket. Pedig csodát, sőt mennyországi előízű állapotot lehet megtapasztalni a társaságukban. Azt, hogy terhük édes teher, hogy nem problémát jelentenek, hanem felbecsülhetetlen ajándékai az életünknek.

Dimenziókapu

Balázs Mihály szintén kispap: negyedéves, ez a hatodik tábora, és negyedik éve csoportvezető. Idén az a feladata, hogy a segítőket segítse, rájuk figyeljen, őket támogassa – de sok háttérmunkát is elvégez közben. Körbemutat, hogy figyeljem meg: itt mindenki mindenkinek segít: a táborozók egymásnak, a segítők nekik, a segítők egymásnak, és ami a legfontosabb: a segítettek a segítőknek. Ez ebben a táborban a legmeglepőbb tapasztalat. A kemping bejárata olyasmi, mint egy dimenziókapu: egy másik világba vezet át. Ez a mi kis saját világunk, mondja Mihály: a kinti problémáit mindenki maga mögött hagyja, és az itteni feladataira koncentrál. Hogy minél jobban a többiek szolgálatára lehessen, a többiek terheit hordozza (ez idén a tábor szlogenje is). Nem szereti azt a szót, hogy fogyatékos, és mindig mindenkit arra kér itt, hogy ne használja. A táborozók teljes értékű emberek, akiktől éppen a segítőknek kell tanulniuk: úgy szeretni, ahogyan ők. Olyanná válni, mint ők, akik még vétkezni sem igen tudnak – olyan, sokszor szinte angyali lények. Mihály az egyiküket egy korábbi táborban akaratán kívül megsértette, amikor görögkatolikus szertartásra hívta, nem tudván, hogy szabadkeresztény. A férfi később elmesélte neki, hogy amikor Belgrádban járt, a nála levő keresztet a vele való barátságának jeleként a földre, a görögkatolikus templom elé tette, amely mellett elmentek.

„Anya, önállósodom!”

Kovácsné Mara hitoktató, hűséges Magyar Kurír- és Új Ember-olvasó. 2011 óta segítő a táborban: a lányát kíséri, aki középsúlyos értelmi sérült. A Damján-tábor szerinte az elfogadásról szól. Felidézi a jelenetet, amikor az első táborukkor egy kispap táncolt a lányával, aki erre azóta is emlékszik, azt a kispapot pedig (aki azóta már pap) számontartja.
Ők ketten értelemszerűen sokat vannak együtt, és ez itt, a táborban is jellemző szokott lenni. De éppen ma változást érzékel. Míg korábban gyakran keresték egymást napközben, Szabina ma sokszor órákra eltűnik; amikor pedig nemrég összefutottak, megállapította: „Anya, önállósodom!”
Mara hitoktatóként is rendszeresen találkozik értelmi sérült fiatalokkal. Megfigyelte, hogy a közhiedelemmel ellentétben mennyire könnyen tanulják és mennyire szeretik az imákat, de persze még inkább, ha énekelhetik és el is mutogathatják őket. Szabinának kis túlzással a görögkatolikus liturgia az élete; ha csak teheti, azt nézi a Youtube-on is.
Mara az első tábort végigsírta, mert azzal szembesült, hogy idegen fiatalok olyan szeretettel, odaadással foglalkoznak a lányával, mint még a rokonság sem mindig. Most már csak a végén sír. Szabina rengeteg általa készített karkötővel érkezett, hogy mindenkinek ajándékot adhasson. És ha pénteken véget ér a tábor, azonnal elkezd majd készülni a jövő évire.

„Tudják, hogy van”

Orosz Judit Sára, aki négy éve a kézműves-foglalkozások felelőse, tizenegy éve minden táborban ott volt. Ő szerzi be a szükséges alapanyagokat, sőt mintát is készít mindenből – például rongybabából, sólisztkosárkából, -koszorúból –, hogy a résztvevők lássák, miket készíthetnek. Apukája görögkatolikus lelkész. Hitbeli kérdések kézműveskedés közben is elő szoktak kerülni. Egy fiú például egyszer elmesélte, hogy elvitték disznóvágásra. „És nem sajnáltad a disznót?” – kérdezte tőle. „De, imádkoztam érte, és azt mondtam neki: sajnálom, hogy meg foglak enni. Hiszek abban, hogy ő is jó helyre kerül, hogy a disznóknak is van saját mennyországuk.”
Itt újra meg újra azzal szembesül az ember, hogy a részt vevő gyerekek lelke mennyivel tisztább, istenközelibb, mint a miénk. Ők nem keresik az Istent, hanem tudják, hogy van.

Köszönet a segítőknek

Futár András 2014 óta minden táboron részt vesz. Legjobban a segítőivel folytatott beszélgetéseket szereti itt, amikor, mint fogalmaz, kisírhatja nekik a lelkét. „Itt vigyáznak rám, és nem hagynak magamra”, mondja. „Nem mindennap boldog az ember, de itt elmondhatja, és ez segít, hogy egyre jobban ki tudja fejezni magát.”
A mai Ki mit tud?-on saját versét fogja előadni. A címe ez: Köszönet a segítőknek.

Új szív

Kiser Péter tizenegy éve résztvevője a Damján-táboroknak. 2001. december 6-án az utcán megverték, koponyasérülése lett, ám a barátai, mivel azt hitték, részeg, csak öt órával később hívtak hozzá mentőt. Kómába esett, és csak december 27-én tért magához. Azóta azt a napot tekinti a második születésnapjának. Újratanult beszélni, újra kellett tanulnia az egész világot. A régi, gyermekkorában megtanult imákat is. Kedvenc dala az Új szív, amelyet mindig el is mutogatnak, amikor éneklik.

Motorra fel!

Harman Nikoletta már messziről mosolyog-integet, amikor Mihálytól azt a tanácsot kapom, hogy menjek oda hozzá beszélgetni. Ám amint megtudja, hogy amit mond, bekerül majd egy újságba, tiltakozni kezd, visszakozna. Szerencsére ott ül mellette Csabai Fanni, aki kedvesen nyugtatgatja, így arra már igent mond, hogy közös interjú készüljön velük.
Nikoletta a nyíregyházi Magdaléneum lakója, református. Ez a kilencedik tábora, idén eddig a motorozás tetszett neki legjobban. Az intézményből vele együtt érkezett segítője rögtön képeket is mutat: Nikoletta mindegyiken vagány motorosként fogja át az elöl ülő pilóta derekát, és láthatóan egyáltalán nem fél.
Fanni az összeszokott csapatnak tulajdonítja a tábor önfeledtségét. Mivel sok a visszajáró táborozó és segítő, csaknem mindenki mindenkit ismer, és a segítők mindig tudják, hogy számíthatnak egymásra, bármi gond adódna.
Az a bizalom, amit két éve Nikoletta részéről megtapasztalt, hatalmas megerősítés volt Fanni számára. Arra kérte ugyanis, hogy este ő fürdesse, öltöztesse, amit kivételesen megtisztelőnek érzett. Noha orvosnak tanul, és mentőzik is, olyan maradandó élményeket, azt a gazdagodást, amelyben itt van része, sehol máshol nem tapasztalt még. Ezért tér vissza évről évre.

Mennyei és földi karok

Feczár Donáta és Balogh Ádám együtt érkezik. Noha eddig még kinti nézőpontból tekintettem a táborra, velük beszélgetve egyszer csak rájövök a titokra. Az a felosztás, amit a hétköznapokban alkalmazunk segítőkre és rájuk bízottakra, itt érvényét veszti. A Damján-tábornak éppen az a lényege, hogy hadat üzenjen a beidegződéseinknek, amelyek csak skatulyázásra, mások kategorizálására alkalmasak.
Donáta édesanyja a Szabolcs megyei Nagydoboson középfokú értelmi sérülteket tanított. A helyi intézmény lakói benne voltak a falu vérkeringésében, a jelenlétüket mindenki természetesnek tartotta.
A legfőbb ajándék, amit a táborban megtapasztal, a „gátlásvesztés”, ami a szeretetet illeti. A sérült emberek ugyanis tapasztalatai szerint gátlás nélkül tudnak szeretni. Sokaknak közülük különleges érzékük van a másik érzelmeire hangolódáshoz, ezért itt gyakori, hogy akár egy nap alatt is életre szóló barátságok születnek. „Az a nagy szeretet, amit itt megtapasztaltam, soha nem fog elmúlni bennem”, teszi hozzá Ádám.
A világ azonban nem ismeri és nem is igazán akarja megismerni ezeket az embereket, folytatja Donáta. Elsőként nem az épületeket kell akadálymentesíteni, hanem a szíveket. Hogy kinyíljanak, befogadjanak, felismerjék a sérült emberek nagy lelki gazdagságát, szeretetvágyát.
A görögkatolikusok úgy tartják, hogy a liturgiában a mennyei és a földi karok találkoznak, együtt dicsőítik Istent. A Damján-táborban ezt lehet megtapasztalni.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..