Tűnődés a hétről: „Megroppant gyerekek”

Az sem kétséges, hogy az információrobbanás és a számítógépek széles körű elterjedése alaposan módosítja majd az oktatás és a tanulás módját, bár szerintem a pedagógusok szavait, személyes megnyilatkozásait ezek sem helyettesíthetik. A jó, hivatása magaslatán álló tanár és tanító szerepe a családapákéhoz és -anyákéhoz mérhető, s a jelen helyzet jól mutatja: a család a nevelés elsőrendű „műhelye”, bármennyit tusakodtak is ellene. Az a gyerek, aki szereti szüleit, nevelőit, soha nem fog erőszakoskodni az iskolában. Ezeknek a korábban elképzelhetetlen cselekményeknek nem az iskolák az okozói. A hiba a társadalomban van, amelynek eldurvulásáért a politika a felelős. Mint ahogy azért is, hogy az önkormányzatok a kezelésükben lévő tanintézmények visszaállamosítását szorgalmazzák. Nem azért, hogy megtartsák a szegregált elitiskolákat, hanem mert sem az integráltak, sem a szegregáltak fenntartására nincs pénzük, ami az elvonások ismeretében nem csoda.

Abban egyetértek a volt miniszterrel, hogy a tanulókra elképesztő mennyiségben zúdítják az ismeretlen szavakat, érthetetlen fogalmakat, ráadásul „bikkfanyelven”. Ámde… – az olvasók elnézését kérem, hogy saját tapasztalatommal hozakodom elő – több mint egy évtizede végzett, az oktatásügyben elhelyezkedett tanítványaim egyfolytában azt panaszolták, hogy nehezen értetik meg növendékeikkel az irodalomtankönyvek szövegét, ezért aztán észrevehető az irodalom iránt tanúsított rokonszenv csökkenése. Épp akkor kaptam felkérést az egyik kiadótól, készítsem el a négy gimnáziumi osztály (a mai 9. osztálytól) irodalmi tankönyveit és szöveggyűjteményeit.

Két évig dolgoztam: nemes és fontos feladatnak éreztem, hogy az ismert bírálatok szellemében a lehető legjobban teljesítsem a megtisztelő megbízást. A szakterületek legjobbjai bírálták a négy tankönyvet és szöveggyűjteményt (hadd említsem például Adamik Tamást, a Római Birodalom avatott tudósát, a retorika kiváló ismerőjét): s a szükséges javítások után valamennyien kiadásra, használatra javasolták. Nem zavarta őket, hogy néhol humort csempésztem a szövegekbe, az sem, hogy nevelő szándék vezérelt, ezért hosszan foglalkoztam például az Ó- és Újszövetséggel.

Végrehajtottam a javításokat, a kiadó engedélyezésre küldte a minisztériumba. Hosszú csönd. Aztán megtudtam, nem engedélyezik, nem alkalmas iskolai használatra. Különösebben nem csodálkoztam, még emlékeztem, hogy Czine Mihály többször is felterjesztett egyetemi tanárságra, de ezek a javaslatok – míg Antall József nem kezdett érdeklődni – „elvesztek”. A miniszterelnök kérdése nyomán hirtelen előbukkantak, s teljesítésüknek sem volt már akadálya.

A tankönyvtervezet elutasításának okát sosem tudhattam meg. Aztán valaki megsúgta, az a fő baj, hogy „nem eléggé tudományos”. „Kellett neked a Szentírás!” – mondta némi iróniával.
A kéziratok ma is ott porosodnak az egyik kiadó polcán, ha egyáltalán megvannak még. Kicsit fájt az elvesztegetett két esztendő, de túléltem. Csak éppen azt szeretném kérdezni Magyar Bálinttól: kik, milyen intézmények roppantják meg a diákok gerincét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..