Tűnődés a hétről: Az esztétikum elvesztése

Hillman a háború mélylélektanáról szólva azt fejtegeti, drámai következményei vannak annak, hogy az amerikai politikai képzeletből kiveszett az esztétikum, elszegényedett (és ezzel párhuzamosan eldurvult) a köznyelv. A gondolkodás iskoláját csak akkor végezhetjük jó eredménnyel, ha a költők, írók, államférfiak, történetírók művein pallérozódunk, tőlük tanuljuk évszázadok kulturális örökségének megbecsülését, s ha a hagyomány kiiktatódik beszédmódunkból, annak – így a neves pszichológus – a politikai gondolkodásban is súlyos következményei lehetnek. „Mivel a gondolkodás és a nyelv bensőséges és szüntelen kapcsolatban él együtt, a szimpla és hibás mondatok szimpla és hibás gondolkodáshoz vezetnek.” Amikor Jézus arra int, legyen beszédünk „igen” és „nem”, voltaképpen egyik fontos adottságunk, a lényegre törekvés és tömörség kiaknázására szólít fel. A nyelvi kifejezésmód szegényességét bonyolultsággal palástoló beszédmód kor- és kórtünet. Nemcsak a politikusok megszólalásai utalnak a nyelv – és vele a gondolkodás – betegségére, náluk sokkal súlyosabb kórtüneteket mutatnak a médiumok, amelyek napról napra terjesztik a fertőzést, s elszegényítik az önálló gondolkodást. Napról napra lehetünk tanúi a semmitmondó közhelyek elburjánzásának – bár ez még mindig elviselhetőbb, mint a képernyőről szintén ránk zúdított durvaság és káromkodás, amelynek nyomán a nézők egy részében olyan képzet alakul ki, hogy szellemesek, amikor arcpirító kifejezéseket használnak, és azt gondolják, szókincsük gazdagságának bizonyításaként önteniük kell magukból az obszcén kifejezéseket. „Mindnyájan ugyanannak a köznyelvnek a terében élünk – figyelmeztet Kodolányi Gyula –, együtt formáljuk, rontjuk, gyarapítjuk, a köznyelv közös művünk. Az ország önarcképe!”Ha a képzeletbeli tükörbe tekintünk, a látvány lehangoló, s ez valóban mindnyájunk közös felelőssége. Elsősorban persze azoké, akik nyilvánosan, milliók szeme láttára és füle hallatára becstelenítik meg Arany János és Kosztolányi Dezső nyelvét, és azoké is, akik szemforgató álnoksággal védelmezik őket. De hibásak azok is, akik a magyar nyelv kiemelkedően szép műalkotásait zűrzavaros, elkedvetlenítő magyarázatok kíséretében tárják a diákok elé, akik ennek következményeképp egyre kevesebbet olvasnak, s az alapvető műveket sem ismerik meg, mert azt hiszik, ugyanolyan áttekinthetetlenek, mint a tankönyvek magyarázatai. Kodolányi Gyula több tanulmányában is keményen bírálja a posztmodern irányzatot, amely trónra ültette a kételkedést, töredékességet, bizonytalanságot, amely megjelenik a nyelvben, és áthatja a gondolkodást. Pedig a hagyományokból való megtermékenyülésnek olyan példái vannak, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán munkássága. Ők „felemelték a kultúrát élő szegény embereket, nyelvünk és dalaink forrásait; beemelték őket a nemzet tudatába. A dalaikat és zenéiket, amelyekkel bennünket is felemeltek, mindannyiunkat.” Innen fentről zuhanunk le napjainkban, eltékozolva azt az örökséget, amelyet Pázmány Péter óta hagytak ránk a nyelv és a gondolkodás művészei, vagy olyan politikus nyelvművészek, mint például Apponyi Albert. A gyógymód? Idézem a tanulmány befejező gondolatát: „…az egyszerű igazságok nyelvéhez kell fordulnunk, és azokhoz, akik ezeket az igazságokat megszenvedik és kimondják. Így tették biztos ösztönű mestereink, Bartók Béla és Kodály Zoltán.