Tűnődés a hétről: A felebaráti szeretetről

Legutóbbi a felebaráti szeretetről szólt. A prímás-apátnak egy asszony keltette fel a figyelmét. Fejét kezébe temetve imádkozott. Látni lehetett rajta, hogy teljesen átadta magát imádságának. Amikor felemelte fejét, Notker Wolf csodálkozva ismerte föl azt az asszonyt, aki a kolostort takarítja. Szégyenkezett, mert bár naponta találkoznak, köszöntik egymást, nem tudta a nevét. Fogalma sem volt róla, milyen gondjai-bajai lehetnek, mindig megelégedett a szokványos udvarias mosollyal és „átnézett rajta” – miközben csodálatos traktátusokat olvasott a felebaráti szeretetről.Jól szeretünk? Látjuk, ismerjük szeretetünk tárgyát? – tette föl a kérdést a prímás-apát, aki nem a magasztos elméletek embere, hiszen olykor egy rock-zenekarban játszik. Nem éppen az a szeretetünk gyengesége, hogy gyönyörűségesen beszélünk róla, „messzire nézünk”, holott a szemünk előtt vannak, akiket szeretnünk, vigasztalnunk kellene? Attól a naptól kezdve Notker Wolf mindennap alkalmat talált arra, hogy elbeszélgessen az asszonnyal, s egyre inkább összekapcsolta őket a szó. Nem a történet befejezése, hanem a tanulsága az igazán érdekes. Aznap, amikor feleségem erre a cikkre irányította figyelmemet, épp Székely János és Dobszay János beszélgetését olvastam (Jászol és kereszt címmel jelent meg a Kairosz Miért hiszek? sorozatában). A püspök a többi között ezt mondta: „Nagy álmom, hogy kereszténységünket egy kicsit valóságosabban, láthatóbban jelenítsük meg a világban… Nagy szükségünk lenne példákra, világos jelekre, amelyeken keresztül a kívülállók megláthatnák, mit jelent számunkra a kereszténység.” Ennek, többek között, azt is jelentenie kell, hogy egymást is meglátjuk, mert ezzel is jelezhetjük, milyen az igazi kereszténység.

Sokat hallunk, olvasunk arról, milyen nagy jelentősége van az orvos emberséges szavának a beteg számára. „Fél gyógyulás” – mondogatja némelyikük. Vagy éppen ellenkezőleg, kijelenti: soha többé nem megy vissza az adott orvoshoz, mert nem hallgatták meg, tárgyként, nem emberként bántak vele. (Az orvosok védelmében el kell mondanom, hogy a tömérdek ostoba adminisztrálás miatt sokszor idejük sincs emberi kapcsolat létesítésére.) Az orvos semmiképp sem nézhet „távolra”, hiszen ott van a szeme előtt, akit gyógyítania kell, aki vigasztaló szavára vár, hogy abba kapaszkodhassék a bajában. Előttünk is ott vannak azok, akikhez szólnunk kellene, akik azt várják, mondjunk nekik valamit, akár egyetlen szót, amely aztán egybekapcsol bennünket. Figyeljünk: a közelünkben akad bőven látnivaló.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..