A lövészárokban is jelen van az Isten

Az isonzói frontvonalnál közel egymillió ember, köztük mintegy százhúsz ezer magyar katona veszítette életét. Kilencvenöt éve, a mostanihoz hasonló forró augusztusban robbant ki az első világháború. Ennyi év után is, szinte nap nap után adja vissza a föld a XX. század elejének szomorú emlékeit. Tömegsírok, rozsdás, kicsorbult fegyverek, halott gránátok tanúskodnak a világégés tragédiájáról. Verdun-től az Urálig katonai temetők jelzik, merre húzódott egykor a hadszíntér, amely szembe állította a ma egységes Európa népeit. De az archívumok is vallanak erről az időről, mint például az egyik I. világháborús tábori lelkész prédikációjának részlete:
„Teljes szívedből imádkozz, hiszen nagy szükséged van rá ezekben az embertelen időkben. Imádkozz reggel, ha felülsz a szalmazsákon, és mondd: Istenem, Neked ajánlom a mai napomat. Este is imádkozz, amikor a fáradtságtól ágyba zuhansz, és mondd: Uram, nem bírom tovább, kezedbe ajánlom munkámat és álmaimat. Imádkozz, amikor őrségben állsz, és nehezen telik az idő. Amikor félsz, vagy fázol a dermesztő hidegben. Vedd kézbe a rózsafüzért, és mondj egy tizedet a feleségedért, a gyermekeidért, a hazádért. Azért, hogy mielőbb véget érjen ez a háború, és az elesett bajtársakért is imádkozz. Amikor pedig teheted, lépj be egy templomba, mondd el Istennek nyomorúságodat, fájdalmaidat, szeretetedet és vágyaidat. Imádkozz Hozzá, hogy szabadítsa meg a világot a békétlenségtől.” A mintegy ezerötszáz napig tartó háború minden egyes napján közel ezren veszítették életüket a harcmezőkön. Több százezer asszony hiába várta haza férjét, vagy hadköteles gyermekét. Új típusú hadviselés kezdődött az I. világháborúval. Nyugaton, a szembenálló frontvonalak hatszázötven kilométer hosszan húzódtak a svájci határtól az Északi-tengerig. A háború nagy részét a csapatok a lövészárkokban töltötték. A hideg, nyirkos, beomlás szélén álló árkok némi biztonságot nyújtottak a géppuskatűz és az orvlövészek ellen. Nem védtek azonban a harci gázoktól, tarackoktól és egyéb nehéz fegyverektől. A háború „dicsőséges eszméje” hamar belefulladt a sár, a járvány és a halottak tengerébe. Az első négy hónapban, 1914 augusztusa és novembere között kilencvenezer brit, hétszázezer német és nyolcszázötvenezer francia katona esett el, vagy sebesült meg. Európa szinte minden településének voltak veszteségei. Ma a templomok falain olvasható a hősök listája. Ismerősen csengő nevek, rokonaink, honfitársaink, akiknek emlékét ma már újra szabadon tisztelhetjük, akiket egybegyűjtött az emlékezés és a halál.

„Drágám… Nem tudom, mivel érdemelte ki az emberiség ezt a büntetést… Hónapok óta a lövészárokban élünk. Az ellenséggel egy karnyújtásnyira tőlünk. Beástuk magunkat, és várjuk a tűzparancsot. A legkisebb figyelmetlenség, és az ellenséges golyó holtan talál. Ha nem térnék haza, alapíts új családot. Még fiatal vagy. Viszontlátásra odaát, édes feleségem” – írta haza az egyik katona. Sorait a levéltár őrizte meg az utókornak. A katonák földalatti kazamatákat építettek, ahol konyhát, távírdát, kápolnát és pihenőt alakítottak ki. Ott írták a képeslapokat családjuknak, olvasták az otthoni híreket, megpihentek és imádkoztak a legközelebbi csata előtt. „Mozdulatlan test. A feje vértől fekete. Rangjelzése szerint őrmester. Mellé térdelek. – Ki vagy? – kérdi öntudatlanul. – A tábori lelkész – felelem. – Boldog vagyok, lelkész úr. Egész éjszaka azért imádkoztam a rózsafüzért, hogy rám találjon, és most itt van. – A Szent Szűz ide vezetett hozzád – válaszolom neki. Megérinti a kezem, átölelem, feloldozom, és megáldom. Arcvonásai kisimulnak. Szemei, melyek helyén repesz ütötte mély lyuk tátong az eget keresik. Már elfeledte a földi valóságot…” – írja megrázó feljegyzéseiben egy I. világháborús tábori lelkész. A háború mindent felfokoz. Szenvedést, középszerűséget, árulást, borzalmat, kilátástalanságot, de hősiességet, hazaszeretetet, életszentséget egyaránt. A frontkatonák sokszor a lövészárkokban találtak rá a hitre és a felebaráti szeretetre, amelynek egyik megnyilvánulása volt a bajtársi önfeláldozás. A háborúban sincs egyedül az ember. Ott is vele van az Isten. Ő, aki a keresztet is vállalta értünk, nem fordítja el tekintetét a háború pokla elől, hanem leszáll a lövészárkokba, hogy megnyissa az eget. Erre is emlékeztet az I. világháború kirobbanásának szomorú évfordulója.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..