Tudnunk kell, kicsoda az ember
Fotó: Thaler Tamás

 

Életrajzából tudhatjuk, hogy Szabadkán született 1947-ben. Mesélne arról, hogy milyen családi háttérből jött?

– Édesapámék szűkebb hazája Gyergyócsomafalva, édes­­anyáméké pedig Nagy­me­gyer volt. Nagyszüleim hivatalnokként dolgoztak, s mivel az Osztrák–Magyar Monarchiában a hivatalnokokat gyakran helyezték át más településre, ezért családjukkal többször is költözniük kellett. Anyai nagyapám Bácske­resz­t­úron, míg apai nagyapám Budapesten szolgált, ezért született édesanyám Budapesten. Édesapám Brassóban érettségizett, de mivel nagyapámat aljegyzőként áthelyezték Bácskába, ezért Óbecsén kezdett dolgozni. Ő gyógyszerész volt. Szüleim 1933-ban költöztek Szabadkára, itt születtem én, ötödik gyermekként.
Vallásos családban nőttem fel, számomra a mindennapi ima, a vasárnapi miselátogatás természetes volt. A szabadkai Szent Teréz-székesegyháztól három sarokra laktunk, ide jártunk misére, ám ministrálni a ferenceseknél kezdtem. Az általános iskola után beiratkoztam a szabadkai Pauli­numba, vagyis a kisszemináriumba. Érdekes, hogy ez az intézmény 1962. szeptember 1-jén nyílt meg, vagyis egy hónappal megelőzte a II. vatikáni zsinat elindulását. Volt, aki azt mondta, ez meg is látszik rajta, nem feltétlenül pozitív értelemben, hiszen a Pauli­num elöljárói nagyon szigorúak voltak. Ugyanakkor ez az intézmény kiváló munkaerkölcsre nevelte a diákokat, megtanultunk latinul és görögül, alaposan megismertük a dogmatikát, az erkölcstant és természetesen a Szentírást is.

Mikor és miért érlelődött meg Önben, hogy pap lesz?

– Pontszerűen ezt nehezen tudnám meghatározni, inkább egyfajta folyamatról beszélhetek. Az biztos, hogy jövendőbeli hivatásom látható része, a liturgia volt az, ami a leginkább megérintett. Ebben az is szerepet játszott, hogy a szentmise teljesen eltért attól, amit egyébként magam körül az életben láthattam. Ma is azt tartom, hogy a gyerekekhez úgy tudjuk közelebb vinni a liturgiát, ha azt az oldalát mutatjuk meg, amivel egyébként nem találkoznak, ami különbözik a hétköznapi életüktől.

Hittudományi és bölcsészeti tanulmányait Innsbruckban és Kielben végezte. Az természetes, hogy a papi hivatáshoz szükség van teológiai ismeretekre. De miért fordult a filozófia felé?

– Érettségi után letöltöttem a katonai szolgálatot, ezután küldött a püspököm Innsbruckba. A teológiai tantárgyak tanulmányozása előtt a filozófiával kellett behatóan foglalkoznom, ebben az időszakban kedveltem meg és szereztem belőle pápai licenciátust. A teológiai diplomához is kellett keresnem egy témát. A választásom Zakariás próféta látomásaira esett, ebből doktoráltam. Ez a téma azért volt kedves a számomra, mert bár misztikus, ugyanakkor nem kabbalisztikus (a zsidó vallás ezoterikus misztikája – a szerk.). Zakariás látomásának képei visszaköszönnek a Jelenések könyvében is. Végül a filozófiai doktorátust Kiel­ben szereztem meg, ennek témája a német idealizmus egyik jelentős képviselőjének, Johann Gottlieb Fichtének (1762–1814) a munkássága volt.

Kik voltak a mesterei, és miért gondol rájuk vissza szívesen?

– Már Zágrábban számos tanár volt rám hatással. Ebben az időben nagyon sok olyan fiatal oktató tanított itt, akik Fribourgban és Rómában végeztek. Az innnsbrucki teológusok közül kiemelném a jezsuita Arnold Gampert, aki az Ószövetséget tanította. Ő eredetileg egyiptológus volt. A filozófia területéről Emerich Coreth (1919–2006) nevét említeném. Ő a transzcendentális filozófia ismert képviselője volt, ezenkívül Hegel nagy szakértője is. Coreth gondolkodásának kiindulópontja a kérdés volt, szemben Bernard Lonergannal (1904–1984), aki az ítéletet tartotta elsődlegesnek. Az innsbrucki filozófus azonban úgy látta, hogy minden ítéletet megelőz egy kérdés, amely persze előfeltételezi, hogy arra megadható a válasz.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán tanszékvezető professzor. Szívesen tanít? Mit tart fontosnak az oktatásban?

– Szeretek tanítani, mert jó látni, ahogyan az előadások során kibontakozik egy téma. A filozófiatörténetnél az a legfontosabb, hogy térben és időben is el tudjuk helyezni a gondolkodókat. Lényegesnek tartom azt is, hogy a kedves hallgatók a mai elektronizált és manipulált világban felfedezzék az önálló gondolkodás értékét és szépségét. Nem mindig könnyű rávezetni valamire az embereket, de örülök, amikor sikerül. A vizsgáztatásnál is arra szeretném rávenni a hallgatókat, hogy gondolkodjanak. És amikor elhangzik a kulcsszó, akkor már meg is van a jeles osztályzat. Úgy veszem észre, hogy a hallgatók értékelik ezt a felfogást, ezt a különelőadásaim látogatottságán tudom valamelyest lemérni.

Egyik írásának azt a címet adta: A filozófia mint a teológiai gondolkodás előzménye.

– Valamikor régen még nem létezett filozófia, a teológiai tanulmányok előtt a facultas artium keretein belül a logikával és a dialektikával, a grammatikával és a retorikával foglalkoztak a hallgatók. A nyugat-európai teológia – amely a kinyilatkoztatásra épül, és azt vizsgálja behatóan – feltételez bizonyos filozófiai kérdéseket, melyek nem feltétlenül bibliai ihletésűek. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a Jóisten és az Egyház nevében nemcsak tévtanokat nem szabad hirdetni, de butaságokat sem szabad mondani. A teológiának előfeltétele a filozófiai tudás. Ha a kinyilatkoztatás Isten és ember találkozását tárja elénk, vagy­is párbeszéd Isten és ember között, akkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy az ember részéről mit feltételezhetünk, vagyis milyen adottságai vannak annak, akit Isten megszólít. Filozófiai nyelven fogalmazva: az emberben ott van a potentia oboedientialis, vagyis egy képesség arra, hogy befogadja az isteni kinyilatkoztatást. Immanuel Kant ezt úgy fogalmazta meg, hogy minket az érdekel, mit tudhatok, mit kell tennem, és mit remélhetek. Mindez visszavezethető arra, hogy ember vagyok, olyan lény, amely egyedül képes arra, hogy feltegye ezeket a kérdéseket.

Ön gyakorló lelkipásztor is a Táltos utcai Szent Kereszt Templomigazgatóságon. Vajon hogyan lehet kamatoztatni az elvont filozófiai – vagy teológiai – ismereteket a pasztorális területen?

– Miután befejeztem a tanulmányaimat, bizony reszketve mentem be a plébániai hittanosok csoportjába, ahol csupa első elemista várt rám. Kant és Zakariás próféta világából kellett átlépnem az ő világukba, ami nem volt könnyű. A filozófia abban segít, hogy az ember meg tudja fogalmazni a megfelelő kérdéseket. Emellett azt is megtanuljuk, hogy az értelmetlen kérdéseket elhagyjuk. Sokszor kérdezik a papokat, hogy Isten miért engedi megtörténni ezt a sok rosszat. Erre azt szoktam mondani, hogy ha én erre válaszolni tudnék, én lennék a Jóisten. Ugyanakkor ne tessék annyira igyekezni a Jóisten elszámoltatásával, mert azért mi magunk is elkövetünk olykor valami rosszat. A prédikációban is meg kell tudnunk fogalmazni a kérdéseket, s azokra lehetőleg úgy kell válaszolnunk, hogy azzal eligazítást nyújtsunk a híveknek az elkövetkező héten. Kész receptek nincsenek, az Egyház senki helyett nem élheti a keresztény életet, de hátha talál valaki a szavainkban egy olyan gondolatot, amely a segítségére lehet. Az egyik paptársam mondta egyszer, hogy a híveket nem szabad mindig kritizálni. Inkább úgy kell fogalmaznunk: „Látjátok testvérek, azt teszitek ti is, amire az evangélium tanít, vagy legalábbis igyekeztek, hogy képességeitek szerint mindent megtegyetek. A következő héten sem kell mást tennetek, mint kitartani ebben az igyekezetben.”

Ön megújította a Szulik Alapítványt…

– Szulik József (1841–1890) a kalocsai tanítóképzőben tanított, majd Óbecsén lett plébános. Pap költő volt, lefordította Heine, Goethe és Béranger verseit. Alapító tagja volt a Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának, a Szent István Akadémia elődjének. Halála után az egyházközség az ő emlékére tett egy alapítványt, amely a szegény iskolás gyermekeket látta el cipővel és tankönyvekkel. Ezt azzal újítottam meg, hogy kiadványaim bevételét azon fiatalok támogatására fordítom, akik hétköznap is hajlandóak felolvasni az óbecsei szentmisén.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.