Titkok és ajándékok

Julius Janus, hazánk korábbi apostoli nunciusa, akivel a Szent Péter tér közelében váratlanul összetalálkoztam, úgy fogalmazott: az új szentek hozzánk tartoznak, s most valójában az egyházat, magunkat ünnepeljük.

 

A feleségem, akivel együtt vettünk részt az ünnepen, ugyanezt az alábbi szavakkal fejezte ki: most nem a látványos élményeké, hanem a hűségé volt a főszerep. Lehet, hogy olykor nem látjuk a kivetítőt, és korán kellett kelnünk, tucatnyi órán át utaztunk, kicsit eláztunk. De itt vagyunk.
Újra megtapasztaltuk, hogy az Úr keze milyen mesterien képes egyenesen írni a girbegurba felületen is. Szervezési nehézségek miatt ugyanis nem jutottunk áldozási lehetőséghez a szenttéavatási liturgián. Kora délután viszont egy templomba betérve épp egy mise kezdetébe csöppentünk bele, s úgy döntöttünk, ott maradunk. Így az Eucharisztiában is találkoztunk Jézussal.


Bár úgy éreztük, ez az ünnep elsősorban nem a két pápáról, hanem az életszentségről szólt, mégis e két halandó ember életpéldája nyomán hisszük el még inkább, hogy a halállal nincs vége az életünknek. Nem is maradt adós II. János Pál a titkos, személyre szabott csodával: amikor vasárnap délután betértünk a Szent Péter-bazilikába, a neki ajánlott oltár előtt elhaladva feleségemmel együtt mindkettőnket megszólított valami, valaki. Összenéztünk, s hamar megállapítottuk, ismerjük ezt a hangot. Mintha egy fuvallat érintett volna meg bennünket… Ott maradtunk hát pár percig, megilletődve, szótlanul – leírhatatlan pillanatok ezek. Ebben az időn és téren átívelő találkozásban talán nem is pápaként, elöljáróként volt jelen Szent II. János Pál, hanem egyszerű testvérként. Azzal a bizonyossággal tértünk haza Magyarországra, hogy a szentté avatással közel sem ért véget az életünket megszentelő, szentségre hívó csodák sorozata.

Fotó: Bókay László