Teljes emberséggel a beteg mellett

Fotó: Merényi Zita

 

Az intézmény egy roppant fontos, mégis elhanyagolt problémára hívta fel a figyelmet ezzel az eseménnyel: arra, hogy az egészségügyi intézmények gyakran nem figyelnek eléggé a betegeik lelki szükségleteire. Az egyházi fenntartású kórházaknak élen kell járniuk annak érdekében, hogy ez a helyzet megváltozzon. Hogy az orvos ne csak a test gyógyítója legyen.

Aki volt már igazán beteg, az tudja, mit jelent kiszolgáltatottnak lenni. Hirtelen minden bizonytalanná válik, ami addig megingathatatlanul szilárdnak tűnt. A beteg ember könnyen úgy érezheti, hogy teljesen egyedül maradt, és ezen az sem feltétlenül változtat, ha szeretettel veszi körül a családja, a barátai. Ahhoz, ami aggasztja őt, a többiek nehezen férnek hozzá. Van, aki nem is szívesen osztja meg másokkal az aggodalmait, például azért, mert a családjában mindig neki kell a legerősebbnek, a többiek támaszának lennie. De az is gyakori, hogy egyszerűen nincsenek szavai, amelyekkel beszélhetne a félelmeiről. A kultúránk is hiányzik ehhez. A bajban levő emberhez legtöbbször nemigen tudunk jól viszonyulni. Vagy azt próbáljuk bizonygatni neki, hogy a baja valójában nem is baj, vagy a kínjaival szembesülve úgy megijedünk, hogy inkább elfordulunk, és magára hagyjuk. Talán mert úgy gondoljuk, ez csak rá tartozik, nem is illik foglalkoznunk vele.
Az egészségügyi intézmények személyzetére, köztük az orvosokra mind­ezek miatt óriási teher nehezedik. A betegeik baja számukra nem csak kezelendő betegségként jelentkezik. Azt a nagy-nagy bizonytalanságot, nyugtalanságot is megérzik, amelyet a kórházba kerülők az állapotuk miatt megélnek. Lelki támaszt is nyújtaniuk kellene, ébrednek rá, de ennek a feladatát nem feltétlenül érzik a magukénak. Pedig az embert kell gyógyítani, és nem a betegséget – hányszor halljuk ezt! A Bethesda kórház március 1-jén példamutatóan hívta fel a figyelmet a nagy-nagy hiányra, amely egyszer csak mindannyiunk életében jelentkezhet – és orvosra vár.

*

– Egyházi fenntartású kórházakban kulcskérdés a hit és a gyógyulás kapcsolata; az erő, amely a gyógyítás és a gyógyulás mögött meghúzódik. Beteg és orvos egyaránt érintett ebben – kezdi előadását Velkey György főigazgató. – Magyarországon az Európai Unió átlagánál sokkal erősebben foglalkoztatja az embereket az egészségük kérdése, az egészségügy állapota és a szociális biztonságuk. Az is megfigyelhető, hogy ezekre elsősorban mint pénzügyi kérdésekre tekintünk, a közgazdasági logika itt is uralkodóvá vált. Míg 153 évvel ezelőtt, a Bethesda alapításakor a szeretetszolgálat volt az elsődleges szempont (amely komoly szakértelemmel társult), mára alkalmazott természettudomány lett az orvoslás, és minőségirányított piaci szolgáltatórendszer az egész­ségügy. Pedig amikor valaki komolyan megbetegszik, az az egész valóját: munkáját, pénzügyi és családi helyzetét is érinti. Egyszerre minden bizonytalanná válik számára, egzisztenciális krízisbe kerül. Ha „nincs embere”, mint János evangéliumában a Bethesda fürdő betegének, akkor talán reménytelennek fogja érezni a helyzetét. Ezért az orvosnak teljes emberségével kell mellé állnia. Egy egyházi kórház missziós területnek számít, ahol nem elég, ha bibliai idézetek vannak a falakon, hanem valóban hitben élő, és hitet kereső gyógyítók közösségének kell fogadnia a betegeket és családjukat, a gyógyító Krisztus üzenetével. Fontos, hogy gyógyító közösségben legyünk, és az ebből fakadó erővel tudjunk a betegekhez fordulni.
Fogarasi András gyermek­neu­ro­lógus, tudományos igazgató a pályájára és a Bethesda kórházban eltöltött több mint két évtizedére visszatekintve az intézmény jelmondatára hivatkozott: „Mi, erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk.” Majd olyan esetekről beszélt, amikor teljes gyógyulást nem lehet elérni, ahhoz viszont hozzá lehet segíteni a családtagokat, hogy a gyermek betegségének elfogadása révén a család gyógyulni kezdjen. Lourdes csodáinak többsége sem a fizikai gyógyulásban, hanem a lélek megnyugvásában, a titokzatos isteni akarat elfogadásában ragadható meg.
Csiky Miklós gyermekgyógyász, gyermekpszichiáter (Bethesda kórház) Henri Boulad írásaira támaszkodva elméleti áttekintést igyekezett adni a test, a lélek és a szellem hármasságával jellemezhető emberi létezésről és az Istenre utaltságról. Fontos állítása volt, hogy teljes emberi mivoltunk megéléséhez szükségünk van Istentől való függésünk felismerésére és elfogadására. Sokszor tévesztjük össze önmagunkkal mindazt, amink van: az eszünket, a kedvességünket, sikereinket, jó kommunikációs képességünket. Pedig az Istennel való egységünk megélésének helye a szívünk mélye, az ember sérthetetlen centruma; Boulad a Szentek Szentjének nevezi az embert. A keresztény élet célja meglátni Istent, írja Órigenész. A régiek ennek szellemében az aszkézis útját járták. Mi már nem, de a vágy bennünk is megvan.
Bajnóczi Szilvia Sára szerzetes nővér, a Budai Irgalmasrendi Kórház lelkigondozója, a Nyolc Boldogság közösség tagja azokról a szálakról beszélt, amelyek a lelkigondozót a betegekkel összekötik. A segítő kapcsolatról, amelyben minden találkozás spirituális erőtérben történik. Így vallott erről: Segítő és segített spiritualitása találkozik ilyenkor, Isten bennem levő jelenléte keresi a kapcsolódást. A gyógyulást Isten adja, adhatja meg, a betegnek én csak útitársa vagyok, és nem útba igazítója. Isten szólítja meg őt, én csak teret teremtek ehhez. Nem kell feltétlenül a hitről beszélnünk, a spiritualitásunk a teremtettségünkből fakad. Arra kell törekednem, hogy Isten elfogadó szeretetének közvetítője legyek. A lélek minden zugába nem láthatunk bele. De hozzájárulhatunk, hogy megnyíljon Teremtője számára.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .