„Tegyetek tanúságot rólam…” : A szentföldi keresztények története (I. rész)

A kápolna belsejében a padlózaton egy követ mutatnak, amelyen emberi lábnyomot lehet felismerni. A hagyomány szerint ezeket a lábnyomokat Jézus hagyta itt mennybemenetelekor. Bármit hiszünk is erről a jámbor történetről, az biztos, hogy Jézus nem ilyen lábnyomokat akart visszahagyni a földön. Ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Tegyetek tanúságot rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig” (ApCsel 1,8). Az ő hívei, akik útmutatatásai szerint élnek szülőföldjén, ők legyenek a nyomok, amelyek bizonyítják: Jézus itt volt a földön. Most induló sorozatunkban a Szentföldön élő keresztények történetét követjük nyomon a legelső tanítványoktól napjainkig. A Szentföldön sok kő-nyom van, amelyek Jézusra utalnak. Ezeket keresik fel a zarándokok: a szent sír, a Golgota, Kafarnaum romjai, az agónia sziklája a Getszemáni-kertben. De a zarándok más nyomokat is talál: keresztényeket, akik itt élnek, ez az otthonuk. A szent helyeken általában európai keresztényekkel találkozhatunk, a ferencesekkel, görög szerzetesekkel, akik különböző rendek tagjai, itt telepedtek le, gondozzák a szent helyeket, és szállást adnak a zarándokoknak vendégházaikban. Az országot azonban muzulmán vagy zsidó országként tapasztalja meg az ide utazó. Bennszülött keresztényekkel alig fog találkozni. Vannak egyáltalán az izraeli és arab-palesztin lakosságban keresztények is? Vannak, ámbár kisebbségben, de léteznek, és élő közösségeket alkotnak. Minden zarándokcsoportnak kapcsolatot kellene keresni velük, szolidaritásukat kimutatni, és megköszönni nekik, hogy a Szentföld általuk nem keresztény múzeum, hanem keresztény élettel teli föld.

Sajnos ma fennáll a veszély, hogy a Szentföld keresztény közösségek nélküli területté válik, mint Törökország az elmúlt században, vagy az lesz, ami most Irakban történik. Palesztin területein – és Betlehem is ahhoz tartozik – a keresztényeket a politikai helyzet miatt majdnem a teljes eltűnés fenyegeti. Ha lehetőség adódik, az ott született Krisztus-hívők kivándorolnak, mert földjüket a jelenlegi viszonyok között többé nem nevezhetik hazájuknak.

Jézus óta mindig voltak bennszülött keresztény közösségek a Szentföldön, és a ma ott élő hívek joggal érezhetik magukat a jeruzsálemi ősközösség utódainak. Viszont történetük nagyrészt szenvedések története. Általában kisebbségben voltak egy nem keresztény környezetben. Gyakran meg kellett tapasztalniuk – Jézus szavai szerint –, hogy üldözik és megölik őket.

Csak egy rövid időszakasz volt a Szentföldön, amikor az virágzó keresztény terület volt. A jeruzsálemi ősközösség története Péter pünkösdi beszédéig megy vissza: „Körülbelül háromezer lélek csatlakozott aznap hozzájuk” (ApCsel 2,41). Számuk rövidesen elérte az ötezret. Két fejezettel később olvassuk: „Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek”( 6,7). Mindennapjaikról pedig ezt olvashatjuk: „A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából. Hanem mindenük közös volt” (4,32).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.