Szólalj meg, megmondom, ki vagy!

Gratuláltam ismerősömnek a bátorságáért, azért, hogy jel mert lenni, de egy kicsit ki is ábrándítottam, hiszen a durva közbeszéd független életkortól, iskolázottságtól, beosztástól, nemtől és fajtól. Elég, ha a politikusok, az iparosemberek, az illumináltak, a diákok, a sportolók, a szurkolók, az edzők, a tanárok, az üzletemberek egy részére gondolunk, vagy a filmek alpári szövegére, honlapok nyomdafestéket megszégyenítő kifejezéseire, a kommentekre, a bulvárlapokba is beszivárgó szófordulatokra, vagy éppen a médiasztárokra, akik beszédének egy részét folyamatos sípolás kíséri…. Se szeri, se száma azon helyzeteknek, amikor felszisszen a jóérzésű ember, akinek jelent még valamit az „Isten nevét hiába ne vedd!” parancsa, s aki örömmel gondol vissza gyermekkorára, példaképül szolgáló szüleire, akiktől távol állt a nyelvi durvaság, így aztán még elképedtek azon, ha valami „szép” kifejezést hazahozott csemetéjük az óvodából, az iskolából, a kortárs közösségekből. Ma már általában nem a szülő a követendő minta, viszont a galerik értékrendje, nyelvhasználata rendre megjelenik a fiatalok mindennapjaiban. S talán tisztában sincsenek azzal, hogy a káromkodás bűn, hogy az átok visszaszáll, hogy a sértő beszéd nemcsak a fület bántja, hanem sebzett lesz a lélek is… Jó, hogy a keresztény családok, ifjúsági közösségek tagjai érzik, tudják: nemcsak a stílus, hanem a nyelv is maga az ember. Minden szóbeli megnyilatkozásunk, de metakommunikációs eszköztárunk is folyamatos üzeneteket közvetít mások felé. Elég csak néhány mondatot szólnunk, máris kialakul rólunk a kép. A hívő embernek mindenkor, de e politikai és nyelvi zűrzavarban különösképpen jelnek kell lennie. Miért? Mert hinnünk kell, hogy általunk is jobb lesz a világ. Nem vagyok prűd, s azon már nem is csodálkozom, ha a televízió képernyőjén lévő 12-es karika ellenére is elhangzik néhány trágár szó, fröcsög a vér, premier plánban ölelkezik a pár, majd egymást pofozzák a szerelmesek. Úgy, mint egy-egy szabadelvű színházi előadásban is – pedig Thália hajlékaiba a legtöbben töltekezni, gazdagodni térünk be, s nem azért, hogy zaklatott lélekkel távozzunk. Az öncélú nyelvhasználatot a rendezők azzal indokolják: de hát az élet is erről szól. Már akinek… A trágárság ellen hadjáratot kellene indítani, hiszen kártékony volta bizonyított, mégis a mindennapok részévé vált. Tóth Istvánné, a Kaposvári Egyetem főiskolai adjunktusa és a tizenöt éve tartó kutatásokban részt vevő pedagógusjelöltek is ezt tapasztalják. A kereskedelmi rádiók, tévécsatornák töményen ontják a válogatás nélküli durvaságot; olykor a reggeli műsorok alpári módon beszélő, röhögcsélő, egymásra licitáló műsorvezetői miatt. A gyerekek, a kis- és nagykamaszok ezeket a műsorokat nézik, hallgatják, többségüknek tetszik is e stílus. Ezért aztán villámgyorsan átveszik a nyelvi fordulatokat. A vizsgálódásokból kiderült: a családok közel nyolcvan százalékában rendszeresen röpködnek trágár kifejezések. A kisebb gyerekre még rászólnak, de a nagyobbakra már alig. Ráadásul, ha a szülők, a családtagok is így beszélnek, hogyan várhatnák el a gyerektől, hogy ő ne tegye? Elegendő egyébként bármilyen apró vétség, károkozás, félreértés, s máris felszínre tör a nyelvi durvaság. Például hogy kinél legyen a távkapcsoló, az asztalról hiányzik valami, eltört egy tárgy, valaki késik, vagy elfelejtett valamit, s máris zúdul az „áldás”. A beszélgetésekből kiderült: első helyen áll a felmenők emlegetése; természetesen a nemi szervekkel együtt. A hülye, marha, állat, teve, ökör, disznó, tulok kifejezés már szelídnek minősíthető. A tanárnő szerint a leggyakoribb elhangzó formulák közé lépett ama felszólító módú igealak a meg igekötővel, amelyet igényes ember semmiféle körülmények között nem ejt ki a száján. A párbeszédben a felnőttek jelenléte sem jelent gátlást. Ha esetleg egy-egy idősebb rájuk szól, a „köze hozzá?” a válasz, és az eredeti mederben folyik tovább a szó. A vizsgálódók is azt vallják: a nyelvi durvaságot nem lehet pusztán divatjelenségnek elkönyvelni. A trágárság, a durvaság nem párosul emelkedett lélekkel, nyitott, elfogadó jellemmel, toleranciával, mély érzelmi élettel. Minden eszközzel gátat kellene szabni, a médiában és az iskola keretein belül is, mindenféle durvaságnak, hiszen szinte már mindennapos jelenség, hogy a tanárt lehülyézik, elküldik melegebb éghajlatra, leköpik, megütik. Mindezt szinte büntetlenül.

Talán az etika bevezetése jelenthetne némi gyógyírt nyelvi és erkölcsi bajainkra (is).