Szeretek játszani

Los Angeles, New York, London, Nápoly, Zürich, Milánó, München és más nagy operaházak plakátjain tűnik fel a neve. Újabban azonban nemcsak a kritikusokat ösztönzi elismerésre, személye a társadalmi érdeklődés listájára is felkerült – nézői kérdezik, mely tulajdonságai nyerték meg az ausztriai orosz szopránt, a hollywoodi sztáradottságokkal és médiavisszhanggal rendelkező Anna Netrebkót, hogy gyermeke atyjának választotta. Erwin Schrottot a bécsi operabarátok körében szólítottuk meg.

A világ különleges hangja és kivételes színészi tehetsége miatt figyelt fel Önre. Most viszont többet foglalkozik a babakocsit tologató újsütetű papával.
– Ez eddig a legnagyobb és persze legfrissebb szerepem, és nagyon jól érzem magam benne! Cseppet sem bánom, hogy Leporellónak riválisa akadt a szeptemberben született Tiago Arua személyében!

Ezt a választ vártam és hozzá a schrotti mosolyt, mely személyiségének elengedhetetlen része. A Sztanyiszlavszkij által megálmodott ideális művészidol testesül meg Önben: kellemes külső, beszédes szemek, erőteljes kézfogás, érzelmek játéka az arcán. Alakítás közben a levegőben izzik a játék felett érzett öröm.
– Mindenem megvan, amit szeretek: élvezem az élet örömeit, körülutazom a földgolyót és sok-sok színpadon játszom. Látja, véletlenül hangsúlyozom a játékot, de legalább annyira érzem magam színésznek, mint amennyire énekesnek.

Megértem, miért kedveli annyira Mozartot.
– Tizenkét éves voltam, amikor megszerettem. Akkoriban egy zongoránál ülő, Mozart-művet tanuló gyerek ritkaságnak számított Montevideóban. Uruguaynak ősi kultúrája, friss gyümölcse és jó bőráruja van, de az operaénekes, a zenész ritka madár; annak ellenére, hogy Tito Schipa és Caruso nagyon is ismertek voltak hazámban. Édesanyám szeretett zongorázni, de botcsinálta zongorista, sokkal inkább gazdasági szakember volt. Így első ujjgyakorlataimat egy billentyűkkel telerajzolt papírlapon végeztem. Gyerekkórusokban énekeltem, és sok dzsesszt hallgattam. Nagy ívet írt életem a két évvel ezelőtti CD-felvételig, mellyel egy Mozart-hommage volt a szándékom. Hisz Mozart zsenijének köszönhetem karrieremet. Egyik kitűnő tanítóm, Alfredo Kraus lett példaképem: a mozarti energiát, hitet, szeretetet és tiszteletet a művészettel szemben, nem utolsósorban pedig a szívet a zeneművészet iránt tőle tanultam.

Az operaműfajjal talán még korábban találkozott. Mi volt első élménye?
– A Bohémélet. Nyolcéves voltam. Maga a színpad, a kosztümös színész nagy hatást gyakorolt rám, szabad szárnyalást adott a fantáziámnak; de a leginkább az opera sajátságos nyelvezete vonzott. Tizenkét éves voltam, amikor a sors mellém rendelt egy hölgyet: Emilia Rossa barát-barátnő és mentor volt egyszemélyben. Rengeteg szeretetet kaptam tőle. Neki köszönhettem, hogy Dél-Amerikában tanultam tovább, majd Olaszországban, feladva a családi fészek kényelmét, melegét. A világ és az emberek megismerése ugyanakkor kárpótolt mindenért, és sokat segített „emberré válásomban”. A pálya két legfontosabb szempontját akkor tanultam meg: nem szabad lábad alól elveszteni a talajt, és tudj nemet is mondani.

Kik voltak legfontosabb emberi, szakmai példaképei?
– Leo Nuccit még Olaszország előtt Santiagóban ismertem meg. Életem egyik legnagyobb rizikóját készültem éppen magamra venni: Sparafucile szerepét a mély F nélkül. Nagyon izgultam. Hatalmas példaképem, akit a sok felvétel meghallgatása után annyira tiszteltem, hirtelen előttem állt és igencsak furcsán mustrált. Azt hittem, azonnal otthagyja a próbát és eltűnik. Ő azonban hirtelen karon ragadott és azt kérdezte: „Ha ismeri Santiagót, megmutatná nekem is?” A jelenetet háromórás séta és baráti beszélgetés követte.
Egy Buenos Aires-i Bohéméletben Mirella Freni volt életem másik nagy ajándéka. „Egy ilyen hang birtokában tanuld meg, hogy néha el is kell tudni utasítani felkéréseket – mondta. – A felkínált szerepek kilencven százaléka nem lesz igazán neked való. Egyedül saját megérzéseidben higyj! Még akkor is, ha ezzel talán másokat vagy saját énedet megsérted. Ezzel azonban tartozol saját hangodnak!” Így is történt. A hamburgi Operalia zsűri- és publikumdíjának elnyerése után számtalan felkérést kaptam. A Belvedere-verseny azonban bizonyította, hogy még nem érkezett el az idő, előbb sokat kell tanulnom.

Igaz a történet, miszerint a sikertelenség után megállt a Stephansplatzon és elgondolkozott azon, hogy beül az első induló vonatba és feladja?
– Igaz. Éreztem, hogy egy igazán nagyszerű tanárra lenne szükségem.

Még Plácido Domingónak is nemet mondott, amikor meghívta Figaro szerepére.
– Nos, először igen, bár a helyzet vonzó volt, Anna énekelte Susanne szerepét. Nem voltam elég bátor, pedig talán hamarabb is megalapozhattam volna magánéletem boldogságát. Már szinte saját magamnak is kínos volt az örökös szerepelutasítás. De aztán évekkel később kárpótlást jelentett Los Angelesben a közös Don Giovanni. Domingo egészen különleges művész. Kérdezem, mi az, amivel nem foglalkozik? Menedzser, énekes, „látnok”, mindenhol jelen van és mindenben nagyszerű. Az ember szinte eltörpül mellette. Talán elhiszi nekem, milyen felemelő érzés volt felkérésében Carreras és más nagyságok mellett állni a színpadon.

Domingónak köszönheti egyik legsikeresebb szerepét, a Don Giovannit. A címszerep alakításáról mégsem beszél szívesen, holott a nemzetközi sajtó és a legtöbb opera-intendáns hangilag és alkatilag, játéka szerint is a nagy csábítónak tartja. Mégis inkább Leporellónak érzi magát
– Nem kedvelem a sztereotípiákat. Nem tartom magam született csábítónak, és pokolra sem megyek szívesen. A Mozart-szerepek oly árnyaltak, nem szabad csupán egyetlen irányból megközelíteni őket. Leporello számomra egy vidám, tréfás karakter, egy kihasznált kis gazember, akinek a lehetőség nincs is mindig ellenére. De Giovannival ellentétben örömei és félelmei is vannak, és sokszor elbizonytalanodik, számomra így sokkal emberibb és több játékhoz hagyja nyitva az utat. Don Giovanni szerepe pedig olyan, mint a klasszikusok, Moliére vagy Puskin, néha hagyni kell őket nyugodni, leülepedni.

Szinte túlzott energiája miatt egyesek hangjával való proccolást vetnek szemére.
– Talán, mert azt mondtam, hogy negyvenévesen több istent és királyt szeretnék énekelni?!

Ön mondja! De neve Wagnerhez is jól állna!
– Mindenekelőtt szeretném jól megtanulni a nyelvet. Csak akkor fogok németül énekelni, ha Goethét saját nyelvén is értem. Egyéb elhatározást azonban nem teszek, hangom majd tudja, milyen irányba vezessen. Most pedig franciául tanulok, talán II. Fülöp miatt! Verdi eredetileg ugyanis franciául álmodta meg a Don Carlost.

Portré CD-jén három ördögöt is énekel: Gounod, Meyerbeer és Berlioz kompozícióit. És milyen ördögi a nevetése!
– Tízéves lányom éppen ezt az ellentmondást szereti bennem, mert tudja, hogy szelíd természetű vagyok. Annával közös fiunkat is ezért kereszteltük – fordításban és utalva némi indián beütésemre – „békés” Jakabnak!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.